Hajóálcázás mesterfokon

Az ellenség megtévesztése érdekében már az első világháború elején elkezdték álcázni a hajókat, majd ez 1917-től, a korlátlan tengeralattjáró-háború életbelépésével lett egyre gyakoribb. A negyvenes években pedig egy hajó tengeri szigetnek álcázta magát.

Az első világháború elején a hadihajók megtévesztésének módja annyiban merült ki, hogy szürkére festették a felületüket, ezzel csökkentve a láthatóságukat. Hamarosan azonban rájöttek, hogy ez nem annyira hatékony, úgyhogy mással próbálkoztak. Ekkor alkották meg a britek a zebracsíkos hajófestést, amivel elérték azt, hogy az álcázott hajó méretét, sebességét és irányát az ellenség nehezebben tudta beazonosítani.

Norman Wilkinson 1917 tavaszán kereste meg álcázási ötleteivel az admiralitást, majd nemsokára megkapta az engedélyt egy próbafestésre. A korábbi hasonló próbálkozások a kiszámíthatatlan tengeri időjárás következtében fellépő komplikációk miatt sikertelennek bizonyultak, Wilkinson azonban meggyőzte a hadvezetést, olyannyira, hogy 1917 októberében javasolták minden, háborús célokra felhasznált kereskedelmi hajó befestését. 1918 novemberére már több mint 2300 hajót engedtek megtévesztő festéssel vízre.

Wilkinson egy londoni stúdióban öt grafikussal és tizenegy művészeti hallgatóval tervezte meg a megtévesztő mintákat. Megfigyelték a festett modelleket és felmérték, hogy mennyire hatékonyan alkalmazhatók az ellenség megtévesztésére. Főleg szögletes, geometrikus formákat festettek, legfeljebb négy szín felhasználásával. A hajó jobb és bal oldalának mintázata mindig más volt.

Hogy ez a trükk a gyakorlatban mennyire volt hatásos, arról megoszlik a hadtörténészek véleménye. A statisztikák szerint az álcázott hajókat az átlagnál többször érte támadás, de a rájuk kilőtt torpedóknak csak a 60 százaléka ért el találatot, míg a nem álcázottaknál ez az arány 68 százalék volt.

A második világháborúban már megjelentek a radarok, így az álcázás taktikája egyre kevesebb szerepet kapott. A holland HNLMS Abraham Crijnssen aknamentesítő legénysége azonban különös cselhez folyamodott annak érdekében, hogy megmeneküljenek a Csendes-óceánon támadó japánoktól. 1941-ben a holland hajó Jáva szigete mellett horgonyzott, ám mivel 1942 februárjáig a japánok több sikeres csapás mértek a térségben a szövetséges hadiflottára, úgy tűnt, hogy a holland hajó sorsa is meg van pecsételve. Más szövetséges hadihajókhoz hasonlóan parancsot kaptak arra, hogy hagyják el a környéket és vonuljanak vissza Ausztráliáig. A HNLMS Abraham Crijnssen méreteiből, sebességéből és fegyverzetéből adódóan nem vehette fel a versenyt a környező vizeken járőröző jóval nagyobb és felszereltebb cirkálókkal, így más utat kellett választania, hogy elkerülje végzetét.

Mivel Ausztrália körül nagyon sok a kis sziget, úgy döntöttek, hogy szigetnek álcázzák magukat. Megálltak a legközelebbi szárazföldnél, a 45 fős legénység partra szállt, és elkezdték „feldíszíteni” a hajót. Mivel a legnagyobb veszélyt a japán repülőgépek jelentették, amelyek pilótái a magasból könnyen felismerhették a cirkálót, ezért a legénységnek igencsak alapos munkát kellett végeznie.

Miután elkészültek az álcával, megkezdték az útjukat Ausztrália felé. Mivel fenn szerették volna tartani a látszatot, hogy a hajó nem más, mint egy sziget, ezért nappal egy helyben horgonyoztak és csak éjjel haladtak. Végül nyolc nap után, több mint 1000 km-rel a hátuk mögött elérték Ausztrália partjait, és ezzel túlélték a megpróbáltatásokat.

(Olvassa el cikkünket teljes terjedelmében az Aqua Magazin 150. számában!)