Domokos András – Az ember, aki mindig repül

A magyar vitorlázás legeredményesebb párosának tagja, Majthényi Szabolccsal a Repülőhollandi osztály egyeduralkodói, 14 világbajnoki címük sporttörténelmi eredmény. A kettős tavaly fennállása 30. évfordulóját ünnepelte.

Aqua: Igaz, hogy már az óvodától ismeritek egymást Szabolccsal?
Domokos András: Igen, de valójában ez csak később derült ki számunkra, amikor már együtt versenyeztünk. Volt egy anyák napi műsor az óvodában, Zelk Zoltán A három nyúl című költeményét adta elő a csoport, amelyben mindketten szerepeltünk.

Aqua: Az óvoda után eltelt egy kis idő, amíg újra megismerkedtetek. Ez mikorra datálható?
D. A.: Én előbb kerültem a Spariba, tízévesen vettem részt az első vízi táborban, majd Erdélyi Béci, aki a nevelőedzőm volt, 1982-ben leigazolt. Szabolcs a Mélyépítőkben kezdte a bátyjával, ott volt edző az édesapja, aki aztán átjött a Spariba velük együtt. Így lettem a növendéke, egy csapatba kerültünk Optimistben. Akkoriban még nem volt olyan sok gyerek, négyen-hatan lehettünk. Aztán én már egy éve mentem 420-asban, amikor kitaláltuk, hogy üljünk össze. Az edzők nyitottak voltak az ilyen kezdeményezésekre, így kezdtünk el együtt versenyezni, 1987-ben volt az első szezonunk. Aztán jött a 470-es, ahová előbb ültem át, de a Repülőhollandi akkor még elérhetetlen álomnak tűnt. Amikor elkezdtem, talán három Repülőhollandi volt összesen, egy Detrééké, egy Pomuczéké, egy pedig Gáborjáni Szabó Gáboré. Nagyon komoly presztízst és minőséget jelentett Repülőhollandiba bekerülni.

Aqua: Hogyan lett az álomból valóság?
D. A.: Előbb Pomucz Tamással mentem, aki elhívott legénységnek, így belecsöppentem az 1992-es olimpia előtti összevont világbajnokságba. Cádizban majdnem végig viharos szél fújt. Én azt gondoltam magamról, hogy jó kondiban vagyok, mivel a 470-essel végigcsináltunk egy rendes felkészülést, de Repülőhollandiban akkor másfél-kétórás volt egy futam. Emlékszem, az első kör után a cirkáló szakasz feléig próbáltam rendezni a légzésemet. Verseny után csak feküdtem az ágyban, meg sem tudtam mozdulni. Szabolccsal 1992 nyarától Hollandizunk együtt, megkaptuk Detréék régi hajóját, amivel a moszkvai olimpián mentek. Ez jó alap volt kezdésnek.

Aqua: Repülőhollandiban mindössze két éve alatt sikerült felérni a csúcsra, hiszen 1994-ben nyertétek az első világbajnoki címeteket.
D. A.: Igen, ez szinte hihetetlen volt, még most visszatekintve is egy csoda. Pomucz Tamás segítsége nélkül elképzelhetetlen lett volna mindez. Ő 1989-ben Európa-bajnokságot nyert, ez kimagasló eredménynek számított. Biztosította nekünk az egyik szövetségi tulajdonban lévő hajót, amit ő használt. Ez persze nem csekély felháborodást váltott ki azokból, akik sorban álltak erre. Ők a véleményüket nem is rejtették véka alá, azt mondták, még 5-6 év, mire megtanulunk Repülőhollandiban versenyezni. Tévedtek, mert szerintem ehhez legalább tíz esztendő kellett… De a lelkesedés és a technika sok mindenben segített, abban az évben a nemzetközi vitorláshéten hétből hat futamot megnyertünk. Az 1992-es olimpia után a Repülőhollandi kikerült az ötkarikás játékok programjából, így az élmezőny más osztályt keresett magának. Mi nem akartunk váltani, annyira szerettük, hogy bármilyen szélben lehet vele menni. Tavaly volt harminc éve, hogy együtt versenyzünk Szabolccsal. Érdekes, hogy az előtte lévő tíz év visszanézve olyan végeláthatatlannak tűnik, ez a harminc év pedig gyorsan elrepült.

Aqua: A 30 év azt is jelenti, hogy mindketten 50 évesek vagytok, azaz most már a szenior vb-címre is pályázhattok…
D. A.: Repülőhollandiban külön díjazzák a legjobb 26 éven aluli versenyzőket, így amikor világbajnokok lettünk, ezt is mindig megkaptuk automatikusan egy ideig. Aztán ahogy idősödtünk, elmaradt. A szenioroknál először a 75-ös összéletkort vették figyelembe, de ahogy egyre idősebb lett a mezőny, ezt százra emelték. Most már mi is elértük ezt…

Aqua: A munkádat hogyan sikerült összeegyeztetni az élsportolással?
D. A.: Repülőgép-tervező, gépészmérnök szakon végeztem 1997-ben. Az volt a vágyam, hogy pilóta legyek, de erre akkor elég szűkös volt a lehetőség, ezért kerestem egy olyan utat, ami oda vezet. Szerencsém volt, mert a Budapest Aircraft Kft.-nél kaptam egy tisztességes szerződést, három hónap után elkezdhettem a képzést. Majd a Malévhoz kerültem TU–154-esre, ott repültem egészen addig, amíg ez a gépmodell meg nem szűnt, és 2001-ben utcára kerültem. Kicsit reménytelen volt akkor légitársasági pilótaként munkát találni. De amikor indult a WizzAir, az első 12 pilóta között voltam, akit felvettek. Akadt időszak az elején, amikor nehéz volt a munkával összeegyeztetni a vitorlázást, általában a világbajnokság előtti időszakra szoktunk koncentrálni, hogy formába kerüljünk. Az idén viszont komoly programot raktunk össze, mentünk a Garda-tóra április végén, mert ott lesz a vb szeptemberben. Indulunk Kielben is, ahol az 1972-es olimpia 50. évfordulóján rendeznek nagy versenyt.

Aqua: Tizennégy világbajnoki és hat Európa-bajnoki cím után azért felmerül a kérdés: meddig csináljátok együtt?
D. A.: Amíg lehet. De elképzelhető, hogy a testem előbb közbeszól, mert a Repülőhollandit 20-30 éves legénységre találták ki. Majd a fiam beül helyettem… Ezt a szezont mindenképp szeretnénk jól végigcsinálni, mert a 15 vb-cím olyan kerek számot jelent… A motivációnk pedig erős, mert nagyon szeretjük a versenyzést. Még nem vagyunk döntéshelyzet előtt, nem is biztos, hogy rajtunk múlik majd, meddig csináljuk.

Ambrus Gábor

(Cikkünk eredetileg és teljes terjedelmében az Aqua Magazin 155. számában jelent meg. Fizessen elő rá, hogy ne maradjon le exkluzív tartalmainkról!)