Nélküle elképzelhetetlen a Spartacus

Erdélyi Béla, a Spartacus motorja, mindenese több mint fél évszázada a hazai vitorlázás meghatározó alakja, és a magyar vitorlás szövetség örökös tiszteletbeli tagja. Ahogy jellegzetes humorával megjegyezte: posztumusz megelőlegezve kapta meg az elismerést.

– Hogyan kezdődött a pályafutásod?
– A Spartacusnál 1961-ben kezdtem el vitorlázni, akkor még Művésznek hívták a klubot, utána lett Bp. Spartacus. Előtte, 1957-től a Kábel Vasasban versenyeztem. A Budapesti Spartacusnál vezetőedző, elnökségi tag, telepvezető voltam, aztán amikor kirúgtak, a Budapesti Elektromos Műveknél kaptam egy jó lehetőséget, többek között dolgoztam az alsóörsi kikötő fejlesztésében, s máig meghatározó kapcsolatokat szereztem. A Spartacus Vitorlás Egylet 1990 márciusában alakult meg, én 1993-ban jöttem vissza, de addig is tevékenyen részt vettem a létrehozásában, ott álltam a bölcsőjénél.

– Versenyzőként milyen eredményeket értél el?
– Csillaghajóban versenyeztünk, négyszer voltunk bajnokságon másodikok, a legfelső fokra nem jutottunk fel. De a legbüszkébb a ma is nagyon népszerű Kékszalagon elért második helyünkre vagyok, amikor az elsőtől csak fél hajóhosszal, 2-3 méterrel voltunk lemaradva.

Mielőtt elkezdtem az edzői szakra járni, és elvégeztem a TF-et, nem volt ilyen irányú ambícióm. Azt gondoltam, hogy majd versenyzőként profitálok abból, amit tanulok. Közben elvégeztem a szakedzőit, és jött a felkérés Dolesch Ivántól, aki azt mondta, én vagyok az egyetlen, akinek jó szívvel át tudja adni a Spartacus irányítását. Ebbe aztán beletartozott minden, a szponzorszerzés, a versenyrendezés, hogy legyen kivel és mivel kimenni a vízre, valamint a téli munkálatok szervezése. Rájöttem, hogy az edzősködésnél még fontosabb a jó háttér kialakítása. A mostani vitorlássikerek hátterében is az áll, hogy jó versenyeink vannak itthon, s ebbe beletartoznak a mi rendezvényeink is. Rendeztünk Balatonföldváron hat-nyolc világbajnokságot, több Európa-bajnokságot és rengeteg kisebb nemzetközi versenyt. Most készülünk a jövő szeptemberben sorra kerülő Finndingi-világbajnokságra, amely egyrészt az első olimpiai hajóosztály világbajnoksága lesz Magyarországon, másrészt az első olyan olimpiai hajóosztály vébéje, amelyet tavon rendeznek.

– Az elismeréseid sorában található egy Fair Play-díj, amelyet a Magyar Olimpiai Bizottságtól kaptál. Mi volt ennek az indoklása?
– Ez egy életműdíj, tehát nem egy konkrét esetért kaptam, hanem az évtizedek alatt végzett, főleg mentési tevékenységemért. Nagyon büszke voltam rá, s örülök neki. A mentés még mindig az életem része, hiszen ha menni kell, nem mondhatom azt, hogy már nyugdíjas vagyok… Szerencsére életvesztés egyszer sem volt. De ahogy idősebb vagyok, azt vettem észre, hogy amit régen megengedtem, attól ma már tartok, és jobban aggódom.

– A Fair Play-díjhoz hasonlóan az örökös tiszteletbeli tagság is egy életmű elismerése.
– A tiszteletbeli tagok sorában rengeteg nagy név található előttem, olyanok, akiket ismertem, s volt szerencsém barátaimnak nevezni őket. Sajnos közülük már sokan eltávoztak. Nekem is volt egy súlyosabb egészségügyi problémám, de végül ezen az oldalon maradtam. Ezért azt szoktam mondani, hogy posztumusz megelőlegezve kaptam meg a tiszteletbeli tagságot…

(Az Erdélyi Bélával készült interjút teljes terjedelmében elolvashatják az Aqua Magazin legújabb számában.)