A francia Riviéra története – harmadik rész

Felemás megítélésű szereplők, kettős érzések a tengerparton: a francia Riviéra történetét bemutató cikksorozatunk záró epizódja.

Az első részben: Monaco, a fösvénység mangrove mocsara.
A második részben: Mit csináltak az angolok Monacóban?

Ami vicces a Riviérával kapcsolatban, hogy az emberek egyszerre szeretik és utálják – évtizedek óta. Edward Lear, a költő azt mondta, „minden szempontból ellenszenves számomra, kivéve az időjárást”. Az orosz festőnő, Marie Bashkirtse szerint „förtelmes”, mégis annyi időt töltött ott, amennyit csak tudott. Anton Csehov, a drámaíró úgy vélte, „a Côte d’Azurön valami olyan lebeg a levegőben, ami sérti az ember tisztességét, de az éttermek nagyszerű táplálékokkal szolgálnak”.

Érdekes a windsori herceg és hercegné története: VIII. Edward és Wallis Simpson – a Hitlert szerető árulók – az 1930-as és 40-es években a Harmadik Birodalommal szövetkeztek Nagy-Britannia ellen. A Bahamákra, majd Dél-Franciaországba száműzték őket, luxusban élték le napjaikat. Miles azonban tragikus figuráknak látja őket, az 1937-es náci Németországba tett látogatásuk „meggondolatlan” tettként van feltüntetve (ez a legkevésbé sem túlzás), szerintem a herceg nem támogatta annyira Hitlert, mint ahogy azt a történelemkönyvek állítják. Ez azonban némileg ellentmondásban áll azokkal a beszámolókkal, amelyek szerint a herceg nem kedvelte az ábrahámi hithez tartozókat és azokkal a táviratokkal, amelyeket állítólag a náciknak küldött a Buckingham-palota alaprajzával, hogy pontosabban bombázhassák azt.

A Riviérát tehát szinte a kezdetektől sújtotta a kétes értékű gazdagok jelenléte, akik valamikor a háború után kezdtek kellemetlenül nagy számban megjelenni, felborítva az ökoszisztémát. Lady (Norah) Docker, egykori derby lámpaernyőárus nő például a birminghami kézifegyvergyár vezetőjéhez (egyúttal a Daimler elnöke) ment feleségül. Norah hat aranyozott luxusautót váltogatott, köztük egy olyat, amiben zebrabőrből volt a kárpit. És hogy miért zebra? „A nercprém túl meleg ahhoz, hogy üljek rajta” – mondta egy interjúban. Norah ugyanis tudta, hogyan kell kezelni a sajtót, életének minden egyes részletéből nyilvános drámát csinált. A kaszinóban járkálva rendszeresen paskolgatta az alkalmazottak arcát, végül 1958-ban kitiltották Monacóból.

Churchill, aki mindig is előrelátó volt, az 1950-es években észrevette, hogy a Riviéra kezd közönségessé válni. Simone de Beauvoir azzal viccelődött, hogy Brigitte Bardot, miután szerepelt az És Isten megteremté a nőt című filmben, „olyan fontos exporttermékké vált, mint a Renault autók”. Ennek nyomán végképp tömegek kezdtek özönleni a tengerpartra. A nizzai repülőtér 1945-ben épült meg, hamarosan évi negyedmillió utast szolgált ki. Robbanásszerű fejlődés indult, az ingatlanbumm nyomán Dirk Bogarde szomorúan vette észre grasse-i házából, hogy a sok építkezés miatt a madarak kezdtek elvándorolni.
Ma már sokan otthon érzik magukat a világnak ezen a részén, de a régió korábban is otthont adott néhány legendás bűnözőnek. Ott volt például Jacques Médecin, Nizza bigott polgármestere, akit a Los Angeles-i repülőtéren állítottak meg egy ékszerekkel teli bőrönddel, egy fiatal társa (akit szintén egy repülőtéren fogtak el) 600 ezer frankkal megtömött, Médecin feliratú bőröndöt cipelt. A polgármestert adócsalásért és közpénzek elsikkasztásáért ítélték el. Talán sokat elmond a régióról, hogy Nizza egyik helyi hőse Albert Spaggiari, a bankrabló volt, aki 1976-ban egy rafinált rablás során 46 millió frankot zsákmányolt egy városi bankból.

Aztán a 20. század végén történt valami, a Riviéra csillogása és exkluzivitása kezdett megkopni. „Eltűntek a Windsorok, Arisztotelész Onasszisz és sógora, a hajómágnás Sztavrosz Niarkosz szellemei” – írja Miles. Bár lehet, hogy nem kár értük, hiszen „a Windsorok szívesen emlékeznek a náci Németországban tett látogatásukra, Niarkoszt belekeverték harmadik felesége barbituráttúladagolás okozta halálába, Onasszisz pedig a görög diktatúrával kötött kétes ügyleteket”.

Hogy maradt-e még valami varázsa a Riviérának, vagy végképp elárasztották a „túlárazott italok, az irigység és a többnyire adómentes paradicsomokban bejegyzett jachtok”? Miles szerint „a varázslat még mindig megvan, és a szezonon kívüli időszak csodálatos: gyengéd szellők fújnak, és fény csillan meg az áttetsző víz felszínén. De nagyon okosnak kell lenni. Bolygónk túlzsúfolt, mindenhol szenved a Parthenon-szennyezéstől, ahol a műemlékek elhasználódnak a túl sok látogatótól”.

Lehetnek itt-ott rejtett gyöngyszemek a tengerparton, de Monaco valószínűleg menthetetlen. „Furcsa környék. A helyiek igazán kedvesek. Kicsit olyan, mintha Disneylandben lennénk, a járdáról lehetne reggelizni. A nyilvános vécék valószínűleg tisztábbak és jobbak, mint egy ötcsillagos szállodában. A condamine-i piacnak még mindig megvan a maga varázsa, de egyébként Viktória királynő több mint száz évvel ezelőtti értékelése a mai napig megállja a helyét: „Monte-Carlo nagyon tiszta kinézetű hely, ahol nagyon rossz hírű embereket láthatunk járkálni”.

(forrás: thegentlemansjournal.com, fotók: seemonaco.com, biography.com, tatler.com, reddit.com, exploretheriviera.com, thegentlemansjournal.com)