Flexfleet Klasszikus Szóló 2023 – Így látta a győztes és a sereghajtó
Az idén harmadik alkalommal rendezte meg a Tihanyi Hajós Egylet (THE) a Flexfleet Klasszikus Szóló nevű egyszemélyes Balaton-kerülő versenyt, amelynek során a teljes tavat kell körbevitorláznia a versenyen indulóknak.
A rajtra a THE előtti vízterületen került sor május 5-én, reggel kilenckor – még stabil szélben. Ennek főleg azért volt jelentősége, mert a hétvégére a meteorológia semmi jóval nem biztatott, ami a hajtóanyagot illeti. Az ötvennyolc indulóból Makai Gábor (Narvál) szerezte meg a győzelmet, 19 óra 49 perc 2 másodperc vitorlázást követően, míg az érvényesen befutó negyvenkét hajó közül Kozma László (Nemecsek) ért be utoljára.
Makai Gábor, Narvál
Ez volt a nyolcadik szóló köröm, így már tudom, hogy egy szólóverseny olyan, amire végig oda kell figyelni. Részben ezért is volt, hogy a korábbi évekkel ellentétben kicsit háttérbe szorítottam a menet közbeni kifelé kommunikációt, ami ugyan sosem volt öncélú, viszont zavarta a koncentrációmat. Különben nem bonyolult a feladat: az utolsó két óra a lényeg, addig „csak” ott kell maradni az élbolyban. Emiatt különösen fontos, hogy az ember spóroljon az energiáival.
Úgy sikerült a rajtom, ahogy elképzeltem, ami a hosszú táv miatt inkább mentálisan fontos. A mezőny jelentős része az északi parthoz húzott, ott kreuzoltunk Almádiig. Majd gyengülni kezdett a szél, a bója után az eleje kettészakadt. Aztán Alsóörsnél limány, majd megjött a keleti-északkeleti, felépült és egyenletessé vált, így előkerültek a genakkerek. A csőből némi előnnyel léptem ki, de Földvár előtt – a jó ég tudja, hogyan – egy Code 8 elém került. A szél végigfújt a Balatonon, szépen halzolgatva mentünk el Keszthelyig. Badacsonytól már megint én haladtam elöl, de a keszthelyi bóját rosszul világították ki, így csöppet túlhúztam rajta.
Visszafelé a telihold óriási segítséget jelentett, Györök utánra szép előnyt építettem fel, ám itt jött egy komoly hiba: nem figyeltem oda eléggé, a déli part közelében belecsúsztam egy lavórba. A mögöttem jövők látták ezt, azonnal reagáltak, kifordultak észak felé, négyen megkerültek. Jobb híján felmentem utánuk, ezzel beálltam ötödiknek a sorba. Az első kettő messzire elment, a másik kettőt egy óra alatt beértem, Szárszóig meg is kerültem őket. A vezető Code 8 és a Fazék lehúzott délre, de ott nagyon lelassultak, így aztán Földvárnál a Kolibrivel és a Passionnel zártunk össze. A csőbe együtt léptünk be a kapun, viszont jól tudtam lekeresztezni őket az utolsó igazításnál – abszolút ki-ki játék volt, pláne, hogy limány alakult ki a befutó hajó körül. Végül sikerült megtartani a pozíciómat, elsőként értem be (bő másfél perc előnnyel, ami ekkora távon semmiképp sem mondható soknak), és akkor jött a második nagy kérdés: Mit „kell” csinálni olyankor, amikor az ember győztesen befut? Válasz azóta sincs, de pár perccel később megszületett az a fénykép hármunkról, amiben minden benne van.
Kozma László, Nemecsek
Két éve 28 órát vett igénybe a táv teljesítése, az utolsó száz méteren négy Dragon csatázott a pozíciókért, tavaly nem volt szoros küzdelem az osztályban, mert széthúzódtunk, viszont Fonyódtól a befutóig 4-5-ös szélben kreuzoltunk, abban nagyon élt a hajó. Az idén természetesen egy harmadik verzió állt elő, a bizonytalan előrejelzés miatt a legrosszabbra készültem, főleg sok enni- és innivalóval. Utólag már látszik, hogy nem volt hiba nélküli a menet, de nem is feküdt a Dragonnak az időjárás (sok bő szelezés épp csak szellőkben, sok óra szélcsend), ki kellett bírni, hogy ne adjam fel.
A rajtnál egész kellemes körülményeket kaptunk, mindenki luvrajtot akart jobbcsapáson, én kicsit késleltettem, hogy a legfelső hajó legyek, plusz óvtam a „családi örökséget”. A jutalmam az lett, hogy talán én tudtam legtovább húzni a jobbcsapást az északi part felé. Kezdett foltossá válni a szél, az eleje el-elment, a vége le-lemaradt. A jelnél komoly hibát vétettem (persze ez csak utólag látszott): bele akartam menni a friss keleti szélbe, nyitottam a víz felé, pedig maradni kellett volna a part közelében, mert ott tartott ki tovább a szél. Aztán stabilizálódott az északkeleti, halzolgatva haladtam, sötétben értem a honos kikötőm (TYC) elé, és ott komolyan elgondolkodtam, hogy inkább feladom és hazamegyek. De pont jött némi szél, meg kiszámoltam, hogy ha 11 óra volt a keleti medence, akkor 22 lesz a nyugati. Lementem a déli parthoz, bízva abban, hogy ott marad meg tovább szél, aztán „majd jön valami”. Ebből lett a második komoly hiba, mert semmi sem érkezett, viszont aki kitartott vízközépen, az elment. Gyönyörű volt az éjszaka, világított a telihold, hallgattam a rádiót, később jöttek szembe az elsők, szóval nem unatkoztam, élveztem a magányt, hajnalig egész jól bírtam ébren is. Ám sajnos mögöttem kelt föl a nap, és még csak Boglárnál jártam. Megint jött a keleti, a Csuhiig elvitt a lendület, ott a mezőny magja érkezett meg Keszthely felől. Hátszélben mentem be az öbölbe, aztán kreuzban jöttem ki, mindezt teljesen egyedül, és talán egy óra alatt. Kiérve szembetaláltam magam három hajóval (Póstás, Arwen, Nobis), ők akkor indultak befelé.
Csak egy slágot húztam a Szigligeti-öbölnek, aztán irány a déli part! Persze megint elpárolgott a szél, órákig álltam, az utolsó fuvallatokkal megjött körém az a trió, amelyik korábban sok kilométerrel volt lemaradva mögöttem. Viszont valamelyik közeli kikötőből kijött elém valaki, és jót beszélgettünk. Délután egy körül elkezdett lengedezni valami fuvallat, azzal eljutottam az egyik fonyódi kikötőtől a másikig, aztán vad számolgatásba fogtam: hány települést kell elhagynom hány óra alatt, hogy időben célba érjek? Legkésőbb nyolcig meg kellett lennie a TYC-nek, hiszen „a cél ott lesz, ahol a rajt”, és szombat reggelről tudtam, hogy az a táv egy óra alatt teljesíthető. Földvárnál már késésben voltam, és látszott, hogy a Club Tihanynál és a kompnál állnak a hajók. Ott és akkor feladtam, értesítettem a családot, de mivel nincs motorom, sok minden nem változott, vitorlázva tartottam a TYC felé. 20.40-kor mentem ki előre, hogy betekerjem a fockot, de hirtelen lefeküdt a hajó, mert előugrott valami szél.
Úgy voltam vele, akkor már elmegyek legalább a komp vonaláig (onnan el is tűntek az ott várakozók), amit másfél perc alatt elértem, de Szántód felől rombolt az egyik bárka, el kellett engednem. Amikor kibukkantam mögötte, ott villogott a Kék Norvég a THE előtt, vagyis közelebb volt a cél, mint gondoltam. Ez 20.51-kor történt, száguldottam a sima vízen, fohászkodtam, hogy csak a halkeltetőt ne találjam el, közben eljutottak hozzám hangfoszlányok, a célhajóról jött a biztatás. Az órám már átugrott 21.00-ra, mire beestem a célba, de a hivatalos kiáltás, hogy 21.00, mögülem érkezett. Még sosem voltam utolsó, pláne ennyire kihegyezve, de az a befutó mindenért kárpótolt, hiszen a teljes reménytelenségből egy örömünnep közepébe pottyantam bele. A nyomkövető szerint épp lemaradtam a limitidőről, de amikor szétment a hír, hogy még érvényesen befutottam, felrobbant minden kommunikációs csatorna, özönlöttek a személyes üzenetek. Őszintén mondom, nem gondoltam volna, hogy ennyien követik az eseményeket.
Hazáig megittam a célban Makai Gábortól kapott pezsgő felét, a kikötőben várt a családom, én ott összeestem. Negyven órát voltam vízen, este tízkor szinte azonnal beestem az ágyba, és aludtam 11 órát. Csak ébredés után raktam rendet a hajóban, és ott még mindig nem ért véget a történet, mert a vasárnap délutáni eredményhirdetés maga volt a libabőrös hidegrázás. Nagyobb ovációt kaptam, mint az abszolút első, ünnepelt rocksztárnak éreztem magam.
szöveg: Alibán András
(Cikkünk eredetileg és teljes terjedelmében az Aqua Magazin 160. számában jelent meg. Fizessen elő rá, hogy ne maradjon le exkluzív tartalmainkról!)
fotók: THE
A verseny videós összefoglalója: