Amikor az amerikaiak kiszorították a franciákat – OSTAR 1980
Engedve a közhangulatnak, illetve tartva a Kereskedelmi Minisztérium közbelépésétől, a szervezők hosszkorlátozást vezettek be a hajókra, valamint limitálták az indulók számát. Ez főleg a franciáknak nem tetszett, ők ezért más megoldás után néztek.
Jack Odling-Smee, a szervezőbizottság elnöke a döntés magyarázataként hozzátette: vissza akartunk térni a verseny eredeti koncepciójához, amely az elemek és nem az ellenfelek legyőzéséről szól.
Biztonsági okokból bevezették az ARGOS nyomkövető rendszer használatát, ám mivel sok jeladó meghibásodott, még a verseny szponzorai (az Observer újság és a Europe 1 rádiócsatorna) is inkább a hagyományos pozíciójelentésekre támaszkodtak – próbálva hangsúlyozni az esemény versenyjellegét.
Francis Stokes története:
Az 56 lábas (17,07 méter) felső limit drasztikus váltás volt (gondoljunk csak Alain Colasnak az 1976-os versenyen bemutatkozó 72 méteres jachtjára, plusz számos jelentkezést vissza kellett utasítani, így végül nem telt be a száztízes keret, kilencvenen sorakoztak fel a rajtnál. És ebben nincs benne Florence Arthaud, akinek már a rajt előtt kidőlt az árbóca. Tom Grossman Kriter VII-je ütközött a Garuda nevű hajóval, de ki tudta javítani a sérüléseket, és 24 órával lemaradva a többiek után eredt.
Bob Lush és Mike Birch, két kanadai története:
Mindössze 16 francia indulót regisztráltak (az előző kiadásban 26-ot), ennek részben oka lehetett, hogy ők a korlátozások miatt inkább az új egyszemélyes transzatlanti verseny, a Route du Rhum felé fordultak (amit ráadásul egy francia, Michael Etevenon hívott életre). A tizenhatból mindössze egy, Daniel Gilard fért be végül az első tízbe, figyelemre méltó teljesítményt nyújtott ugyanakkor a tizennegyedik helyen befutó feltörekvő csillag, Olivier de Kersauson (Kriter VI). Ezúttal is a többtestűek uralták az élmezőnyt (az első öt hely az övék lett), győztessé a verseny egyik nagy öregjét, a „teljesen amatőr” Phil Weldet (Moxie) hirdették ki: 17 nap, 23 óra, 12 perces ideje hat napot javított a fennálló pályarekordon. Mögötte még hetvenegyen futottak be érvényesen, amit nagyban segített a verseny első tíz napjában északról fújó szél. (Az alábbi képen balra – kötéllel a kezében – Weld, jobbra a hajó tervezője, Dick Newick).
Nem hivatalos ötödikként Marc Pajot is célba ért, méghozzá Eric Tabarly – akkor még futurisztikusnak ható – Paul Ricard nevű hajójával. Az 1964-ben és 1976-ban győztes francia ezúttal is indult volna, de síbalesetet szenvedett, a helyére beugró Pajot viszont nem tudta teljesíteni a kvalifikációt.
Phil Weld sikerében komoly szerepet játszott az, hogy előzetesen alaposan tanulmányozta az Atlanti-óceán északi részének időjárását. Ehhez hozzávette a Moxie paramétereit, és egyedi útvonalat tervezett meg: délebbre ment, mint az É45°Ny35°, plusz áthaladt az É43°Ny50°-en – ezek később „Weld-útvonalpontok” néven kerültek be a köztudatba.
(forrás: rwyc.org, fotók: catamaran-4sale.com; nytimes.com; rwyc.org)
- ha tetszett, ajánld másoknak is!