Rakonczay Gábor elérte a Déli-sarkot

Rakonczay Gábor első magyarként a szárazföld, vagyis az Antarktisz partjáról indulva elérte a Déli-sarkot. A magyar extrém sportoló 44 nap és 4 óra alatt teljesítette a 917 kilométeres távot egy 94 kilós szánt húzva maga után.

Fizikailag próbára tett az a kétszáz kilométeres szakasz, amelyen mély hóban meneteltünk – azt mondják, évek óta nem esett itt ennyi friss hó, a rendkívüli időjárás miatt több expedíciót is kellett kimenteni, mint általában. Másrészt ilyen hosszú ideig nem voltam még ennyire ingerszegény környezetben. Szinte elkoptak a gondolataim. Néha órák teltek el anélkül, hogy bármilyen gondolat is átfutott volna az agyamon. Számítottam valami ilyesmire, de nem ilyen szinten – mondta Rakonczay.

A négytagú expedíció beiktatott egy tervezett szünnapot, s két nap kényszerpihenőt is tartott egy hatalmas vihar miatt, amely a sátrukba „zárta” a csapattagokat. Így jött össze a 44 nap és 4 óra. Eleinte mínusz 12 fok körüli volt a hőmérséklet az Antarktiszon, ám ahogy közeledtek a sarkponthoz, már szinte mindig mínusz 20 fok alá kúszott a hőmérő higanyszála, és olykor elérte a mínusz 30-at is. Az erős szembeszél miatt pedig a hőérzet jelentősen kevesebb, mínusz 40 fok körüli volt.

„Noha néhány nappal a vége előtt begyűjtöttem egy tetszetős fagyási sérülést – ami úgy nézett ki, mintha egy forró vasalóval képen vágtak volna –, szerintem a csapatból még mindig én élveztem leginkább az egész utat. A fagyási sérülés látványos, de nem vészes, amikor történt, nem is éreztem, csak utólag láttam meg. Hiába, a mínusz harminc fok és az erős szél hamar nyomot hagy az emberen. A fagyásnak egyébként különböző fokozatai vannak, az én arcomon csak a külső bőrréteg fagyott el, ami rendbe fog jönni.”

Arról, hogy voltak-e mélypontjai a több mint hathetes út során, Rakonczay elmondta, tudatosan távol tartotta magát a lehetséges mélypontoktól, úgyhogy mentálisan jól bírta a sokszor végtelennek tűnő menetelést. „Az Antarktisz hatalmas, tökéletesen élettelen, ugyanakkor fantasztikusan tiszta és érintetlen. Semmi sem indokolja itt az életben maradást – tette hozzá Rakonczay. – Az agy ráadásul képtelen felfogni a menetelés tényleges időtartamát, ebben az ingerszegény környezetben az ember lépésről lépésre küzdi előre magát. Csak megy előre és nem foglalkozik azzal, meddig tart még, hogy milyen hosszú ez az egész, hogy mennyi is az a 950 kilométer, amennyit végül ténylegesen megtettünk a síléceinken, a szánjainkat húzva.”

A szabályok értelmében aki először jár az Antarktiszon, annak csapatban kell teljesítenie a távot, így Rakonczay is negyedmagával vitte végig az expedíciót. A legtöbbet ő haladt az élen, vagyis ő „törte az utat” a többiek előtt, valamint a legtöbb közös felszerelést is ő vitte, úgyhogy az ő szánja volt a legnehezebb. Ennek ellenére fizikailag jól bírta a megpróbáltatásokat. Az is világosan megmutatkozott, ha egyedül vág neki a távnak, valószínűleg napokkal korábban elérte volna a Déli-sarkpontot. Ez azonban egyáltalán nem csökkenti az örömét, mint ahogyan az sem, hogy az út során a napi 7000 kalóriás energiabevitel ellenére a testsúlya tíz százalékát elégette.

„Az utolsó előtti nap hatodik órájában, ahogy nagy nehezen felküzdöttem magam az egyik dombtetőre, megláttam… – mondta Rakonczay. – Néhány fekete és fehér pötty volt csupán a távoli horizonton, de megálltam, és mutattam a többieknek, hogy ott van… Huszonegy kilométerre előttünk a Déli-sark bázis. Negyvennégy napja indultunk el, és mostanra mutatta meg magát. Nagyon nagy volt az öröm. Szinte felfoghatatlan egyébként, hogy lépésről lépésre még egy ilyen hatalmas cél is elérhető. Kettős érzés kavarog bennem: mintha a bensőm egy része mindig is tudta volna, hogy sikerül, és csak csendben mosolyogna. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez egyszerűen elképesztő, s emiatt hatalmas örömöt és hálát érzek. Örülök, hogy sikerült, és hálás vagyok, hogy itt lehetek és ezt átélhettem! Hogy a történtek fényében nekivágnék-e újra? Nem is kérdés, hogy igen!”