Lehetséges egyáltalán? – Thomas Coville az Arkea szóló földkerülőről

Az első kérdés, amit felteszünk magunknak, nem az, „Ki fog nyerni?”, hanem az, hogy „Lehetséges-e egyáltalán?”.

Thoms Coville az Arkea Ultim Challenge – Brest minden más indulójánál jobban tudja, mi vár rájuk. Nyolcszor hajózta már körbe a földet (ebből ötször többtestű hajóval), és 2016-ban megdöntötte Francis Joyon egyszemélyes világ körüli rekordját, amikor 49 nap alá vitte a szintet.

De mitől olyan különleges ez a verseny, ez a kihívás?
Attól, hogy történelmet fog írni. Majdnem 15 évvel ezelőtt elképzeltem ezt a versenyt, de akkor még nagyon távolinak tűnt. És soha nem gondoltam arra, hogy ilyen gyors, víz fölötti repülésre képes hajókkal fogjuk megtenni. És ami a leghihetetlenebb, ha figyelembe vesszük a technikai szempontokat és a szükséges elkötelezettséget, az első kérdés, amit felteszünk magunknak, nem annyira az, „Ki fog nyerni?”, sokkal inkább az, „Lehetséges-e?”.

Ha egytestű hajóval felborulsz, elfekszel a vízen, és bár megsérülhetsz, de többnyire folytatod a versenyt. Ha többtestűvel borulsz, vége a versenynek, rosszabb esetben meg is halsz. Hasonlít arra, mint amikor a hegymászók szabadon másznak valami nagy falon. Kicsit olyan érzés, mint az Everest meghódítása, nem egészen világos, meg tudjuk-e csinálni. Olyan részére megyünk az óceánnak, ahol efféle high-tech hajók nem igazán járnak.

Lenyűgöz, menyire állandó erőfeszítést követel meg a világkörüli út. Engem az érdekel, hogy kitartsak, hogy működjön, mint egy kapcsolat. Az Antarktisz körüli részen pedig aztán semmi nincs jelen a megszokott értékrendedből, ott úgy érzed, hogy csak megtűrnek, nagyon kicsinek érzed magad.

Sokszor kérdezték tőlem, miért megyek oda és jól érzem-e magam. De azt hiszem, ez túlmutat ezen: a vágynak zsigerből kell jönnie. A fájdalom, önmagad megkérdőjelezése, a kialvatlanság, a frusztráltság, a szorongás, a stressz és a hideg mind megteszi a magáét, neked pedig meg kell haladnod önmagadat. De úgy tűnik, az ember képes alkalmazkodni mindenféle helyzethez. És soha nem térünk vissza teljesen változatlanul. Ott vannak a különböző érzések, az érzelmek, a kihívás a léleknek. És miután többször is megtettük, képesek vagyunk a dolgokat perspektívába helyezni, rájövünk, milyen szerencsések vagyunk. Imádom ezeket az időket, amelyekben élünk. Még ha a hírek stresszt okoznak is, én örök optimista maradok. Épp most éljük át a sportágunk hatalmas átalakulását, és mi vagyunk azok, akik 32 méteres hajókon egyedül körbehajózhatjuk a világot.

De én mindig úgy jövök haza, mint valami öreg katona, akinek az arcán és az elméjén ott vannak a csata sebhelyei. Emlékszem, Ellen MacArthur (2005-ben 71 nap 14 óra 18 perc alatt kerülte meg a földet) azt mondta nekem a rekordom után: „Most már tudom, hogy tudod, amit én tudok”.

Voltak fájdalmas világkörüli útjaim, mert előtte a szárazföldön sokkal magányosabbnak éreztem magam, mint a hajón. Nem hibáztathatok senkit ezért, nem is hibáztatok senkit, nem azért, mert az emberek nem szeretnek vagy nem értenek meg, hanem azért, mert amit csinálunk, azt nehéz felfogni. A szólóvitorlázóból szigetlakó lesz. Elindulsz, titokban félsz, hogy az emberek elfelejtenek, aztán megbánod, hogy elmentél, majd miután végeztél, vissza akarsz illeszkedni és szeretve lenni. A távozás végső soron nagyon önző dolog. De már megtapasztaltam az ellentmondásokat, amelyek nagyon fájtak, és ezek fokozatosan lehetővé tették, hogy kevésbé érezzem ezt a hangulatot. Összességében közelebb hozott a feleségemhez, a két gyermekemhez és mindazokhoz, akiket szeretek.

(forrás: arkeaultimchallengebrest.com, fotók: lorientlesbermudeslorient.com, seal-superyachts.com, tipandshaft.com, arkeaultimchallengebrest.com)