A SailGP-sztori

Nézem a tévében az egyre szórakoztatóbb SailGP-versenyeket, és rájövök, hogy tulajdonképpen egy tanmese részese lettem. Azt pedig illik elmesélni!

Russell Coutts 2005 májusában Budapestre jött, hogy megnézze az első RC44 hajót a Pauger Carbon műhelyben. Ennek a történet szempontjából az a jelentősége, hogy én mentem ki érte a reptérre, és a feleségére várva hosszan elbeszélgethettünk. Találkoztunk európai Finn dingi versenyeken, mielőtt még olimpiai bajnok lett volna 1984-ben, de akkoriban nem váltottunk szót. Ám ott a reptéren meglehetősen hamar rátért az akkor őt már erősen foglalkoztató ötletére, hogy miként és milyen vitorlásversenyt kéne szervezni a sportág népszerűsítése és nagy szponzorok bevonása érdekében. És hihetetlen, de a húsz évvel ezelőtti kávézgatás közben egy az egyben felvázolta nekem a mai SailGP-t! Húsz évvel ezelőtt!

Persze szó sem volt foilerekről, hiszen akkor még nem tartott ott a világ. De nagy, látványos katamarántípusról, nemzeti csapatokról, stadionvitorlázásról, a látványos és informatív televíziós közvetítés lehetőségeiről, illetve a világ fő vitorlásterületeit behálózó profi, pénzes versenysorozatról és ezt már szívesen támogató hirdetőkről, szponzorokról viszont beszélt.

Azon a nyáron az első RC44-es Garda-tavi tesztelő táborán – nem vitorlázóként, hanem Paulovits Dénest elkísérve – alkalmam volt megtapasztalni a vezetői stílusát. Azóta, ha mintát kéne állítanom egy „főnökről”, legyen az bármilyen cég, műhely vagy egyesület, akkor Russell Couttsra hivatkozom. Russell a csapatával délelőtt és délután is vitorlázott, mi pedig motorosokról figyeltünk. Ha kellett, behívott a hajóba egy-egy gyártót, hogy vitorlázás közben rámutasson valamilyen problémára. Ennek megfelelően a parton napi kétszer volt megbeszélés minden érdekelt részvételével. Ő felvetett egy-egy kérdést, problémát, és kereste a jó megoldást. Ezt olyan nyitott stílusban csinálta, hogy bárki hozzászólhatott. Ha éppen a takarítónőnek lett volna ötlete, ő is elmondhatta volna.

A SailGP-t a vitorlássportban jól ismert amerikai milliárdossal Larry Ellisonnal alapította 2018-ban. Coutts, aki nem mellesleg az egykori legendás Charlie Barrhoz hasonlóan kormányosként élete minden egyes America’s Cup-futamán győzött (1995, 2000, 2003, 15 győzelem), később már Ellison embereként, nem versenyző főnökként vezette az Oracle csapatot újabb kupadiadalokra (2010, 2013). A SailGP-nek nemcsak alapítója és tulajdonosa, de vezérigazgatóként a gyakorlatban is irányítja a vállalkozást. Mivel az egész kóceráj az ő fejében született, az ő álma, az ő gyereke, így nincs nála alkalmasabb a vezetésére.

Az első SailGP-szezonban hat csapat versenyzett öt helyszínen az erre a célra fejlesztett és épített F50-es foiler katamaránokon. Élőben és a közvetítések révén már az első évben több mint 1,8 milliárd nézőt vonzott, és a mérések szerint az öt rendező város gazdasági életére gyakorolt hatása már akkor 115 millió dollár volt. A Marseille-ben rendezett Nagydöntő győztese pedig már 2019-ben is egymilliós pénzdíjat kasszírozhatott.

Ezek az öt évvel ezelőtti eredmények! Mára a SailGP a duplájára nőtt, és bár aktuális számok valamikor az év végén láthatnak napvilágot, a sorozat által generált hasznok talán azóta még jobban növekedtek. Őszintén szólva aktuális adatokat nem is kerestem, mert nem szeretném túl sok számmal elfedni a lényeget.

Miközben az America’s Cup érezhetően bajban van, a SailGP elképesztően erősödik. Nemcsak a nézettsége, hanem üzletileg is. Most, az ötödik szezonban már tizenhárom helyszínen 12 csapat versenyez a kétnapos rendezvényeken, de a minap kihirdették, hogy 2026-ban már tizennégyen lesznek. Az összes pénzdíj az előző szezonban 7 millió dollár volt, míg most már 12,8 millió, amiből a novemberi Grand Final győztesének 2 millió jár.

Az America’s Cup 75 lábas, AC75-ösökkel uralkodó irányzatával szemben a SailGP hatalmas előnye, hogy legalább részben látható a legénység, és különösen a belső felvételekkel még némi sportmozgás és versenyizgalom is közvetíthető, míg az AC-hajókban bukósisakos fejtetőket, áramot termelő biciklisek hátát vagy rideg-szenvtelen profi arccal kormányt, joysticket és gombokat kezelő, gégemikrofonnal kommunikáló, dobozba zárt gépkezelőket figyelhet a néző.

Óhatatlanul érzelmi ellendrukkeri pozícióból indulva kénytelen vagyok döbbenten elismerni, hogy a T foilos F50-esek immár olyan fordulékonyak, és a velük hajtó csúcsprofik szintjén annyira kezelhetők lettek, hogy már képernyőn nézve is láthatók, és a nagy sebesség révén még látványosak is azok a taktikai finomságok, amelyek korábban csak a lassabb hajótípusok versenyeire voltak jellemzők. Nyilván nincs annyi taktikai szépség, mint az egy Finn dingi- vagy Soling-futamon személyesen megélhető, ám a külső szemlélőnek észrevehetetlen, tehát közvetíthetetlen. Ám az F50-esekkel a nagy sebességgel végrehajtott kisebb irányváltások is rendkívül látványosak, és így talán végre élvezetesen követhetők lettek a vitorlásversenyzés finomságaiban kevéssé járatos nézők számára is.

A SailGP-t nézve rendre előtolakszik bennem az emlékkép Russell Couttsról, ahogy húsz évvel ezelőtt higgadt lelkesen meséli a terveit. Amikor hallgattam, talán valamennyire tetszett, amit felvázolt, de lehet, hogy közben az villant át az agyamon, hogy a kávémba vajon egy cukrot tettem, vagy már kettőt…

Ruják István

(Cikkünk az Aqua Magazin 167. számában olvasható teljes terjedelmében. Keresse a kiemelt újságárusoknál és a benzinkutakon! És fizessen elő rá, hogy a jövőben se maradjon le exkluzív tartalmainkról!)