A nehezebb út: egy balra fordulás története

Amikor 33 indulója van a Vendée Globe egyszemélyes vitorlás földkerülő versenynek, és ebből 25-en jó eséllyel érvényesen befejezik a regattát, az ember hajlamos megfeledkezni azokról, akik kiestek a versenyből.

Pedig komoly történetek húzódnak meg a háttérben, főleg azok számára, akik – bár tudják, hogy teljesítményüket hivatalosan nem értékelik – versenyen kívül vitorlázzák végig a 24 000 tengeri mérföldet. Samantha Davies (Initiatives Coeur) közéjük tartozik. A brit szkipper december 5-én állt ki a versenyből, miután 2-án ütközött valamilyen víz alatti tárggyal (a sebessége egy szempillantás alatt csökkent 20 csomóról nullára), és a tőkesúlya olyan mértékben sérült, hogy kénytelen volt kikötni Fokvárosban. A következő tíz napban a csapata újra menetkésszé tette a hajót, és útjára engedte (akkor már versenyen kívül), hogy visszavitorlázzon az indulási kikötőbe, Les Sables d’Olonne-ba. Ez sima ügy, az ember kijön a marinából, jobbra fordul, és az Atlanti-óceánon küzdi le a távot. Vagy vállalja a nehezebb (és jóval hosszabb) utat, keresztül az Indiai-, majd a Csendes-óceánon, hogy csak a Horn-fokot elhagyva kezdhesse meg az északnak kapaszkodást. Samantha ez utóbbit választotta.

Utólag már tudható, hogy kezdettől ez volt a terv: a csapat végig úgy készült, hogy történjék bármi, a körnek teljesnek kell lennie, akár azon az áron is, hogy tartalék árbócot szállítanak oda, ahol a hajó esetleg kiállni kényszerül. Csak így aknázhatták ki ugyanis a globális figyelemben rejlő lehetőségeket, és gyűjthettek pénzt minél több harmadik világbeli gyermek szívműtétjére (ami darabonként 12 000 euró).

Davies tehát tudta, hogy valójában csak egy út áll előtte, de nem a könnyebbik. Meg kellett küzdenie a magánnyal, a törött bordák okozta fájdalommal és a verseny félbehagyásának terhével.

„Bennem volt az ütközés okozta félelem, így ahányszor 15 csomó fölé ment a tempóm, csak a balesetre tudtam gondolni, és elkezdtem aggódni a hajóért. Elvégre nagygenerált végeztünk rajta, aztán úgy ugrottam vele fejest a Déli-óceánba, hogy nem volt időnk tesztelni. Kétségek gyötörtek, nem feledkeztünk-e meg valamiről, tényleg minden rendben van-e, előkerül-e utólag valami az ütközés miatt.

Kezdetben azt hittem, az egyedüllét vicces lesz, elvégre szeretek vitorlázni, szeretem a hajómat, menő dolog körbetúrázni a Földet. De 900 mérfölddel az utolsó mögött nagyon magányosnak éreztem magam. Az utóbbi években versenyképes lettem, a balesetig pedig közelről küzdöttem egy jó kis csoporttal. Fokváros után azonban magamra maradtam, mindenki messze járt, és esélyem sem volt felzárkózni hozzájuk. Aggódtam, hogy még valami megsérül, ezért visszafogtam magamat és a hajót, így viszont nem volt akkora a vitorlásélmény, mint amit az utóbbi években megszoktam.”

Hogy még nehezebb legyen a dolga, megsérült a billenthető tőkesúlya kerete, így középen rögzítenie kellett a kílt, és az árbócát is majdnem elvesztette a J2 vitorla egyik stiftjének hibája miatt. Mindeközben élettársa, Romain Attanasio szépen haladt a mezőnyben, végül 14. helyen célba is ért.

„Az nehéz pillanat volt, pláne, mivel úgy terveztük, hogy én futok be előbb, és ott leszek, amikor ő érkezik. Hiszem ugyanakkor, hogy Rubent (kettejük 9 éves fia) büszkeséggel töltötte el, amikor önállóan mehetett ki az apja fogadására. Láttam a fotókat, boldogok voltak, én pedig megkönnyebbültem, hogy legalább egyikünk már a fiunkkal van. Rubennel természetesen Fokvárosból is beszéltem, és akkor azt kérdezte: mama, ugye még nem jössz haza? Meggyőződésem, hogy tisztában van a kampányunk jelentőségével.”

Ez a bizonyos kampány a Vendée Globe alatt annyi pénzt gyűjtött – Facebook- és Instagram like-ok segítségével –, ami 102 szívműtétre elég. És mindez ősszel, a Transat Jacques Vabre versenyen folytatódik.

(forrás: imoca.org, fotók: Samantha Davies / Vendée Globe; initiatives-coeur.fr; Vincent Curutchet / Alea)