Thomas Coville-nak csak a legjobb elég jó

Bár egyszemélyes földkerülő világrekord (is) kötődik a nevéhez, nem tartja magát szólóvitorlázónak. Ha választhat, inkább csapattal vág neki a tengernek, mint egyedül, és simán felrúgja a szerződést, ha a partner nem hozza az elvárt színvonalat.

A francia vitorlázó egyik sajtóbeszélgetésén sikerült részt vennünk, lehetőségünk támadt belelátni az óceáni vitorlázás rekordhajhászó szegmensébe, ahol mindennek és mindenkinek a legjobbnak kell lennie. Valamint megbízni a technikában és egymásban.

Coville jelenleg az Ultime osztályba sorolt, 32 méter hosszú, 23 méter széles és 35 méteres árbócmagasságú Sodebo trimarán továbbfejlesztésével foglalkozik, fő céljuk az, hogy a hajó nagy hullámok között is képes legyen stabilan a víz fölött repülni az emelősvertjei segítségével. Azt kell elérniük, hogy gyorsabbak legyen, mint az időjárási frontok, képessé váljanak utolérni és elkapni az előttük haladó alacsony nyomású zónát. Ez a kulcsa ugyanis annak, hogy folyamatos rohanásban maradjanak, ami által esélyük nyílik például a földkerülő rekordok megdöntésére.

A korábban 12 fős csapat mára 8 főre csökkent, mindenki fiatalabb Coville-nál, de nagyon értenek a foilos hajókhoz, atletikus srácok. Eredetileg egy lány is tartozott közéjük, de ő megsérült, így kiesett. Határozott céljuk, hogy a csapattal végrehajtott földkerülést rekordidejét 40 nap alá vigyék. Számításaik szerint ez hamarosan – akár már 2022-ben – megtörténhet, pláne, hogy rajtuk kívül másokat is foglalkoztat a projekt, több Ultime trimarán építéséről lehet tudni. 2023-ban pedig jön az egyszemélyes próbálkozás, de azzal kapcsolatban még nem sikerült minden kérdést megválaszolni.

Technika: a hajó
Fontos, hogy minél kisebb szélerő mellett képes legyen repülni. Most ez 14-15 csomós szélnél válik lehetségessé (16 csomó az ideális), ilyenkor 30 csomós hajósebesség érhető el, aminél még teljes biztonsággal irányítható a menet. Nagy előrelépést jelentene, ha a repüléshez minimálisan szükséges szélerő 12 csomó lenne, mert a földkerülő rekordkísérlet során a Kanári-szigetek – Egyenlítői övezet – Brazília szakaszon nagyot lehet nyerni a gyengébb szelekben. Elvégre nem a csúcssebesség, hanem az átlagsebesség növelése a kulcs a rekordhoz.

Hajóbejárás

Kritikus pontjai az óceáni vitorlázásnak a vízfelszín közelében lebegő tárgyak, amikkel ütközve sérülhet a felszerelés. A csapat ennek kiküszöbölésére saját rendszert fejleszt egy egyetem és a haditengerészet bevonásával. Nehézséget jelent ugyanakkor, hogy a hajónak alig akad olyan része, ami folyamatosan a vízben van, lényegében csak az emelősvertekre lehet számítani. Így, bár Coville részleteket még nem árult el a megoldásról, azt elmondta, hogy a hajó vízre rakásakor látható lesz, hogy pontosan hová került a műszer.

És nemcsak annak, de minden másnak is megbízhatóan kell működnie, mert csak nagyon kevés alkatrész (és jellemzően a kisebbek) javíthatók menet közben. Az árbóctalpra például 70 tonna nyomás nehezedik, ilyen erők mellett nincs nagyon lehetőség barkácsolni.

Technika: a ruházat
Kifejezetten ehhez a típusú vitorlázáshoz fejlesztették, folyamatosan együttműködve a gyártóval. Coville igen magas elvárásokkal vágott bele a munkába, alaposan megvizsgálva a piacon kapható összes lélegző (és vízzáró) ruhaanyagot. Végül egy olyanra esett a választása, amelyet eddig jellemzően a hegymászók használtak. További feltételek voltak, hogy a ruha nem lehet túl nehéz, megfelelő méretű „szoknyával” kell rendelkeznie (ez a túllógás fedi a derekat és a feneket), a kapucnija levehető (így akár többféle méretű csatlakoztatható) és védi a vitorlázó érzékeny pontjait (fülek, orr).

A végeredmény megfelelőnek tűnik, már elég sokat tesztelték, de a fejlesztés nem állt meg, és Coville kijelentette, hogy csak „a legjobb” megoldást fogadja el.

Az emberi oldal
Általánosan elmondható, hogy a vitorlázónak meg kell bíznia az emberekben: a technikusokban, akik tervezik-építik a hajót és a társaiban, akik vele tartanak. Főleg az utóbbi kapcsolatok azok, amelyek igazán elmélyülnek, talán a szerelemnél is erősebbé válnak. Közös történet íródik, amelynek során olykor nehéz döntéseket is meg kell hozni. Ilyen volt például, amikor tavaly a Jules Verne Trophy (földkerülő rekordkísérlet) során annak félbehagyása mellett tették le a voksukat. Egy ilyen esemény semmiképp sem nevezhető feladásnak vagy kudarcnak, hiszen csak a része egy hosszabb folyamatnak. Olyan része, amelyikből tanulni lehet. A problémát akkor és ott az egyik kormánylap sérülése jelentette, lehetetlenné téve a folytatást. Az Indiai-óceánról 50 napig tartott az út vissza Lorient-be, a teljes csapat a fedélzeten maradt az útra – bár lett volna lehetőségük hazarepülni. Talán ez az, ami mindent elmond a tagok közötti kötelékről és az elkötelezettségükről.

Rövid portréfilm Thomas Coville-ről:

(fotók: Martin Keruzore / Helly Hansen)