Ilyenek voltak az igazi kalózkódexek

Bár a közvélekedés a kalózokat a nyílt tengerek vérszomjas ragadozóinak és fosztogatóinak tartja, a haramiák demokratikus szabályok szerint játszottak.

Demokráciafelfogásuk persze távol állt az ókori görögökétől, inkább a demokratikus berendezkedés sajátosan értelmezett formáját alkalmazták, hogy feloldják a konfliktusokat, illetve rendet tartsanak a legénységek köreiben. A kalózkódex egy olyan megállapodás volt, amelyet a kapitányok egyedileg alakítottak ki, és nevezték is emiatt számtalan módon: Chasse-Partie-nak, Charter Partynak, a Partvidék Szokásjogának vagy Jamaica Discipline-nak. Minden matróz aláírta vagy – írástudás híján – egyedileg megjelölte a szöveget, amely beiktatta őket a hajó legénységébe és feljogosította őket a szavazásra, a fegyverviselésre, a sérülésekért járó kártérítésre, valamint a hajó zsákmányából való részesedésre.

Kilenc ilyen, kalózok által használt kódex maradt fenn, főként Charles Johnsonnak a korabeli kalózokról szóló életrajzában, az 1724-es A General History of the Pyrates (A kalózok történetének áttekintése) című műben. Johnson könyve szinte mitikus mázat borított a kalózkodásra, ami sok történész szerint nagy hatással volt arra is, ahogy ma tekintünk a kalózokra.

Az első fennmaradt kalózkódexet George Cusack ír kapitány írta, aki a 17. század végén Észak-Európában és Nyugat-Indiában tevékenykedett. A The Grand Pirate, Or the Life and Death of Captain George Cusack című könyv szerint Cusack kódexe kimondta: „…kijelentik, hogy elhatározásuk, hogy elkötik a hajókat és azok rakományát, és elfoglalnak vagy elsüllyesztenek minden hajót, amellyel találkoznak, és amely bármely nemzethez tartozik, kivéve az angolokat: ígéretet tesznek minden személynek a fedélzeten, aki velük tart, hogy megkapják részesedésüket a hajóból és a rakományból; minden más hajóval együtt, amelyet később elfoglalnak, a Pleron törvényei szerint: ő maga mint kapitány és az említett Parslow mint hadnagy kötelezik magukat, kifejezve az aláírók elhatározását, hogy eskü szerint együtt élnek és halnak velük ebben a jelenlegi formájukban….”

Az egyik leghíresebb kódexet a walesi John Bartholomew Roberts írta, akit a kalózkodás aranykorának legsikeresebb kalózaként tartanak számon (az elfogott hajók száma szerint). A legtöbb, amit Robertsről tudunk, Johnson műveiből származik, aki Robertset A nagy kalóz, majd végül Black Bart néven írja le. Roberts részletesebben ír az erőforrások biztosításáról és elosztásáról, szigorú büntetést szab ki a szabályszegőkre, és a szolgálatban elszenvedett sérülések után is ad juttatást:

„Minden embert egymás után hívjanak be a zsákmányokkal teli fedélzetére, mert (a részükön felül) ezen alkalmakkor egy váltás ruhát is kaptak: de ha csak egy dollár értékben is becsapták a társaságot tányérban, ékszerekben vagy pénzben, partra szállítás a büntetésük. Ha a rablás egymás között történt, megelégedtek azzal, hogy a bűnösnek levágták a fülét és az orrát, majd partra tették, de nem egy lakatlan helyen, hanem valahol, ahol biztosan nehézségekbe ütközött.”

„Addig senki nem akarta feladni ezt az életet, míg meg nem szerez ezer fontot. Ha valaki elveszíti valamelyik végtagját, vagy nyomorékká válna a szolgálatukban, nyolcszáz dollárt kapna a közvagyonból, és kisebb sérülésekért arányosan kevesebbet.”

„A fedélzeten nem szabad egymást ütlegelni, minden veszekedést a parton kell elrendezni, karddal és pisztollyal.”

A XVII. század végén a kalózkodás aranykora hanyatlásnak indult, főleg az új törvények miatt, amelyek megtiltották a külföldi zászló alatt hajózó hajók közlekedését. A spanyol és az osztrák örökösödési háború (1740–48), valamint a kalózoknak kegyelmet ajánló Jenkins-féle háború (1739–48) után a kalózkodás visszaszorítása azt eredményezte, hogy a kalózkodás gyakorlatilag megszűnt.

Marcus Rediker történész szerint a kalózkodás aranykora 1726-ban, William Fly kalóz kivégzésével ért véget, mivel az volt az utolsó igazi nyilvános és látványos kalózkivégzés.

(forrás: heritagedaily.com, fotók: pinterest.fr, denofgeek.com, aminoapps.com, wikimedia.org)