Így kezdődött: egyedül áthajózni az Atlanti-óceánt

Blondie Haslert 1956-ban kezdték foglalkoztatni a nyílt tengeri vitorlázás kihívásai, és hamarosan megfogant az agyában az transzatlanti verseny gondolata. Méghozzá az uralkodó szelekkel és áramlásokkal szemben.

A nehezítést azért tette bele, hogy kikényszerítse a fejlődést a tengerészeti tudás, a felszerelések és a hajózási megoldások terén. Az ötletére elég sokan ráharaptak, szponzort azonban nem talált: a potenciális hirdetők ragaszkodtak a jól bevált, teljes csapattal zajló versenyeikhez, nem akartak kockáztatni egy veszélyesen hangzó újítás kedvéért.

Az 1959 novemberében kiadott sajtóközlemény így hangzott: transzatlanti versenyünket egy tapasztalt hajós úgy jellemezte mint az évszázad legsportosabb eseménye. Résztvevői 1960. június 11-én Anglia déli partjáról egyedül vágnak neki az útnak, hogy bő harminc nap múlva Sheepshead Baynél érjenek célba.

Bár Hasler és Francis Chichester megegyeztek abban, hogy akkor is elindítják a versenyt, ha nem találnak szponzort (legfeljebb minden induló feltesz fél koronát, a győztes pedig viszi az összegyűlt pénzt), azért az ötletgazda nem adta fel, és végül a Royal Western Yacht Clubnál nyitott fülekre találtak. Onnantól már lehetett hivatkozni arra, hogy micsoda híres klub rendezi a regattát, így sikerült támogatónak megszerezni a The Observer napilapot. A kaland ezzel meg is kereszteltetett: RWYC Singlehanded Trans-Atlantic Race for the Observer Trophy (OSTAR).

Ezzel a félkoronás fogadás elvesztette jelentőségét, de a javaslat módosított formában fennmaradt: megalakult ugyanis a Half Crown Club, amely azokat gyűjti össze, akik legalább egy OSTAR-t teljesítettek.

A száz érdeklődőből nyolc nevező lett, de végül csak öten rajtoltak el Plymouthból (és mind az öten célba is értek).

Az automata kormányzás kezdetleges fázisban volt, a betekerhető vitorlákról csak álmodni lehetett, műholdas navigáció és időjárás alapú útvonaltervezés még szóba sem jött. Mindössze kézi kompasz és szextáns állt a versenyzők rendelkezésére.

A mezőny:

Kihajózás:

Blondie Hasler (Jester 25 láb) északra húzott, Francis Chichester (Gipsy Moth III 40 láb), David Lewis (Cardinal Vertue 25 láb) a Nagy Kör mentén haladt, Val Howells (Eira 25 láb) és Jean Lacombe (Cap Horn 21,5 láb) az Azori-útvonalat választotta. Menet közben nem sokat lehetett tudni a résztvevőkről (a rövidhullámú rádiónak kevés hasznát vették), az idő múlásával egyre nőtt a szárazföldön maradtak aggodalma… Végül Chichester bukkant fel először, 40 nap után: „Minden alkalommal, amikor New York felé fordítottam a hajóm orrát, azonnal onnan kezdett fújni a szél. Mintha egy olyan ajtón próbálnék meg bemenni, ahonnan folyamatosan vizet slagolnak rám.”

Haslernek 48 napig tartott az út, de nem volt csalódott: bebizonyította, hogy az általa fejlesztett szélkormány hatékony működésre képes. Állítása szerint mindössze egy órát fogta a kormányt. Jean Lacombe zárta a sort (a mezőny legkisebb hajójával és 74 nappal), igaz, ő öt nappal később rajtolt, mint a többiek, mert Le Havre-nál feltartotta a rossz időjárás – írta az rwyc.org.

Folytatjuk…

(fotók: sailingscuttlebutt.com, voileetmoteur.com, rwyc.org)