Hogyan tovább, balatoni borászat? – 2. rész Jásdi Istvánnal

A csopaki borász, Jásdi István beszélt a Balatonra költöző pestiekről, a járványidőszak alatti eseményekről és a bor helyzetéről.

„A borászatnak nem az a baja, hogy nincs lobbiereje. Az a baja, hogy pártállástól függetlenül minden miniszter hagyja magát ott meggyőzni, ahol éppen jár, és miután nincs egységes álláspontunk, a különböző méretű és szándékú borászatokkal még egy felületi egységet sem vagyunk képesek soha összehozni, a miniszter hazamegy a végén, és azt mondja, hogy gyerekek, ezeket nem lehet követni. Ezért oda-vissza rángat minket a szabályozás, a hatóságok, és nincs olyan borász, akinek ne lenne egyfolytában bűntudata, mert az éppen aktuális szabályok valamelyikét nem tartja be” – mondja.

Vonódott már be ennél mélyebben is az érdekképviseletbe: az EU-csatlakozási tárgyalások idején aktív volt a családi borászatok európai szövetségében, ő is segített a Medgyessy-kormány agrárcsapatát abba az irányba terelni, hogy álljon ki a magyar bortermelőkért, akiket lelobbiztak volna a francia-olasz borászok. Azok végül a történelmi joguk okán magasabb támogatást kaptak – az újonnan csatlakozók meg egy külön címkézett póttámogatást, amivel pont ugyanakkorára jött ki a nekik jutó összeg. „Tipikus kecske is, káposzta is európai uniós megállapodás volt. Azóta is minden uniós megállapodás ilyen.”

Azt még többedmagával sikerült elérnie, hogy a Csopakhoz hasonló történelmi bortermelő területeken ne lehessen uniós támogatással szőlőt kivágni – szerzett is ezzel bőven ellenséget, mondja. Azt már passzívan figyelte, ahogy ezeken az alacsonyabb rangú szőlőterületeken a kivágások után egy ciklussal tömegével hívnak le újratelepítési támogatásokat.

„Nincsen annyi bor, nincsen annyi szőlő a Balaton-felvidéken, se Somlón jelen pillanatban, mint amennyire európai uniós támogatással pince épült. Mindenki pincét akar építeni, mert pincét építeni, építkezésből az építőiparon keresztül pénzt kivenni, az üzlet: nem véletlen, hogy építőipari vállalkozók is olyan aktívak lettek a bor környékén. Szőlészkedni, borászkodni önmagában nagyon rossz üzlet.

Miközben megnövekedett a szőlőfeldolgozó kapacitás, tavaly 43 ezer hektárról szüreteltek Magyarországon. Az uniós csatlakozáskor 90 ezer hektárról beszéltünk, 1990-ben 120 ezerről, a történelmi Magyarországon 240 ezer hektár szőlő volt, és az is főleg a mai ország területén. Ezeket az újonnan épült, hatalmas pincéket nem tudták megtölteni tartalommal, viszont a legegyszerűbb módja annak, hogy még több pénzt vegyenek ki belőlük, az volt, hogy megépítették szemben a tükörképét is. Ilyen több is van az országban. Közben a piac is arrébb ment, kevésbé fogy például az érlelt vörösbor, úgyhogy ezekből az érlelőpincékből most rendezvényhelyszínek lettek.

Megvették a pályázati pénzből a legkorszerűbb gépeket is, amiket öt évig nem lehetett eladni a szerződés miatt, utána aztán megjelentek a piacon a soha nem használt, márkás hordók meg gépek, gyakorlatilag egy másodlagos piaca alakult ki a támogatott eszközöknek. Mindez oda kellett volna vezessen, hogy növekszik a szőlő iránti kereslet, a szőlő ára, ezáltal növekszik a termelési kedv, elkezdünk újra szőlőt telepíteni. Furcsa módon nem ez történt. 90 forint körül van egy kiló szőlő átlagos felvásárlási ára, miközben nálunk 200 forint alatt nem nagyon állnak meg a termelési költségek, de az Alföldön is legalább 150. És fölépült egy olyan borfeldolgozó kapacitás az országban, aminek se piaci, se szőlőbeli kapcsolódási pontjai nincsenek a maga nagyságrendjében. Ezért nem hiszek az infrastrukturális beruházásokon, tudományos alapkutatások támogatásán, oktatási támogatáson kívül semmilyen európai uniós támogatásban.”

Volt az idők során pályázat olyan fogadók, bemutatóterek létrehozására is, mint amilyenben az interjú során ülünk. „Amikor pályázni próbáltunk, kiderült, hogy nem a hozzánk hasonlókra gondoltak, mindenféle hülye indikátorokban nem feleltünk meg az elvárásoknak. Akkor írtam egy cikket az Indexre arról, hogy mennyire felülszámlázzák ezeket, mi hogyan zajlik és mennyire nincsen értelme. Behívtak az akkori állami ügynökségbe, ahol a sajtófőnök azt mondta, túl jó volt a cikk, kénytelenek vagyunk támogatást adni: hárman együtt kaptunk 100 millió forintot. A mai fejemmel jobban jártunk volna, ha nem kérjük, mert hat-nyolc évig biztosan elhúzódott, mire kifizették. Annyi idő alatt magunk is megcsináltuk volna, miközben nagyon hülye kötöttségeket vállaltunk érte.

Egy csomó barátom belement hasonló dolgokba: fölépítette a hatalmas pincéjét, éttermét, mindenét, és csak közben jött rá, hogy az 50 százalékos támogatáshoz fel kellett venni 50 százalék hitelt is, amit a piacról a kamatokkal soha nem fog kitermelni. Azóta úgy élnek túl, hogy minden két évben milliárdos támogatást kell kapniuk, különben megáll a verkli. Az egész egy hólabda, és ha valaki egyszer nem löki utánuk a pénzt, abban a pillanatban ekkora hólabdát kell a bankban kisöpörni – írta a 24.hu.

A beszélgetés első része.

címlapkép: hypeandhyper.com