Hogyan tovább, balatoni borászat? – 1. rész Jásdi Istvánnal

A csopaki borász, Jásdi István beszélt a Balatonra költöző pestiekről, a járványidőszak alatti eseményekről és a bor helyzetéről.

Minden elmaradt, ami személyes, baráti találkozó, rendezvény lett volna – von mérleget Jásdi István csopaki borász. A békeidőben itt zajló borászvendégesteket vagy éppen elmélyültebb, szakmázós tematikus kóstolókat nem is üzletileg hiányolja. Ezeket online próbálták pótolni, ahogy mondja: nyomorúságosan. „Az első Olaszrizling Szerintünk még amatőr is volt, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy pont azt a személyességet nem tudják az online változatok, amik elmúltak, és hiányoznak az életünkből.

Ahogy mindenütt, a nyár tavalyelőtt és tavaly is hálásabb volt a birtokon, megtartották például a belépő nélküli, telt házas teraszkoncerteket, irodalmi esteket. „Ezeket a feleségem szervezi, nem volt hajlandó elengedni őket, és nagyon jól tette. A téli alkalmak, amikor be kell zárkózni egy ilyen térbe, azok nem működtek, nem működnek idén sem.” A szakmai és nyilvános részből álló Vörös Balatonból az idén legalább egy podcast született a nagyközönségnek, de a Borászok borásza fórumát Zoomon tartották. Jásdi 2017-ben nyerte el a borászoknak alighanem legkedvesebb címet, amelyet mindig a díj korábbi birtokosai ítélnek oda egy újabb társuknak. „Ezeken nagyon jót beszélgetünk, időnként vitatkozunk: épp ez a személyesség, ami a leginkább hiányzik. Ahogy a fogyasztóknak is más, mondjuk, a hegyborunkkal egy étteremben találkozni egy jó pincér, sommelier segítségével, megfelelő ételkörnyezetben, mint a harmadik-negyedik polcon egy hipermarketben. De üzletileg nincs okunk panaszra, az áruházak átvették a szenvedő budapesti gasztronómia helyét. És jöttek ezek az erős nyarak: aki nem mehetett külföldre nyaralni, az a Balatonra jött, aminek vannak pozitív, vannak negatív hatásai. Vannak régi visszatérő vendégeink, és most lett pár hónap, amikor megjelentek a marbellai meg a Seychelle-szigeteket járó hazánk fiai, akik kicsit azt várják a Balatontól, amit a Balaton nem tud, ugyanakkor nem tudják, hogy mi az, amiről sokkal többet tudna.”

A járvány nemcsak egy délutáni látogatókat, de azok hullámát is magával hozta, akik a budapesti agglomeráció helyett a tópartig költöztek ki. „Nagyon megértem, hogy menekültek a pesti bezártság elől: na, ők mind a környéken vágytak házat venni. Nyilvánvaló viszont, hogy szőlőt művelni nem tudnak, nem akarnak, tehát szép lassan zsugorodik az a táj, amiért ide jönnek. Mindenki úgy képzeli el, hogy ő még pont ide tud jönni, de közben már Zánka környékét is kezdik megszállni. Azoknak, akik kiöregedtek, vagy eleve spekulációs céllal vettek szőlőt, ez jó. Azoknak, akik szőlőt akarnak művelni és abból bort készíteni, gazdasági nonszensz. Amikor Csopakon 100-110 millióért adnak el egy hektár szőlőt, és gazdasági épületként felhúznak rajta egy nyaralót, azon nyilvánvalóan nem lehet gazdaságosan szőlőt termelni. Nincs olyan termék ma a magyar borpiacon, ami ezeket az ingatlan- és szőlőterületárakat elbírja, Franciaországban se lenne sok. Az a szerencsénk, amire kevesen jöttünk rá, hogy itt nem feltétlenül a legmagasabb, legjobb panorámájú helyek adják a legjobb szőlőt, a legkarakteresebb bort, hanem lejjebb is vannak ilyen területek. Ebből élünk.”

„Most éppen a Kerekedi-öböl fölött épül be a valamikori bivalylegelő. Ahhoz, hogy beépülhessen, szőlőt kell telepíteni, át kell minősíteni a területet, ami látszólag jól hangzik. Az senkit nem érdekel, hogy a vízparton, a nádas fölött minden lerohad, meg az sem volt szempont, hogy az onnét lefolyó növényvédő szeres csapadék a nádast meg az élővilágot fogja lerombolni. A nemzeti park már lemondott róla, az önkormányzat egy darabig tiltakozott, aztán föladták.

Idegenforgalmi attrakcióban mi, magyarok nem vagyunk gazdagok, de azt a keveset használhatnánk jól: a hagyományos tájat, a Dunakanyart, a Balaton környékét, főleg az északi part épített környezetével, Tihannyal. Ha azt próbáljuk ideépíteni, ami a spanyol tengerparton elfért, akkor ennek nincs jövője. De itt olyan pénzek mozognak, hogy esélye nincsen a táj megtartásának.

Amikor világválság van, a világ összes kormánya ezermilliárdokat dönt a piacra. Az inflációs folyamatok oda vezetnek, hogy észszerű üzleti terveket már nem lehet készíteni, mindenki menekül az ingatlanba, mert az legalább stabil. Elég sokat dolgoztam a gazdaságban, hogy tudjam, ennek a logikus következménye az ingatlanpiac néhány éven belüli összeomlása.

Akik most fél hektár szőlőkre építenek borospincének nevezett nyaralót, egy idő után azzal szembesülnek, hogy a következő fél hektárra más épít ugyanekkora házat ugyanolyan tűzivíz-tárolónak mondott úszómedencével, ami mellett megrohad a szőlő, mert nyáron párolog. Amikor véget ér a Covid, rájönnek, hogy nem ezt akarták, és mennének vissza Marbellára, de ugyanez érvényes a tóparti lakóparkokra is. És amikor egyszerre akarják eladni, akkor összeomlik a piac. Ha az ember elég időt tölt az üzleti világban is, szőlőben is, borászok között is, természetben is, akkor ezek viszonylag világos képletek. Ha az ember ideérkezik, akkor hajlamos csak egy részét látni.”

De miért ne nőhetne a borszőlő a panorámától távolabb? „A csopakiság, a somlóiság, az egerszólátiság és így tovább meggyőződésem, sokunk meggyőződése szerint a bornak fontosabb jellemzője, mint a fajta, és majdnem olyan fontos, mint a személyiség, aki mögötte van. A franciák szerint a terroir fogalma elsősorban maga a terület és az ember, aki a szőlőt műveli, bort termeli. Magyarul tájjellegűnek mondanám, ha nem rontottuk volna már el ezt a szót úgy, ahogyan az összeset. Az asztali bor valamikor Ferenc József asztalán volt bor volt, mostanra meg azt jelenti, hogy na, ehhez már ne nyúlj.”

„A táj meghatározza a borokat, ha nem is azonos minőségben: a homoki borokat is értékelem, bizonyos karaktert azok is adnak, ráadásul nagy területen egységeset. De amíg Magyarország geológiai térképe egy nagy sárga tenger, a Balaton-felvidék egy mozaik benne a sokféle kőzetével, ahogy Tokajban és másutt is vannak ilyen foltok. Ezek a legizgalmasabb karakterű borok, de ezeket sem a termelő, sem a fogyasztó nem két perc alatt fedezi fel. A fogyasztók túlnyomó többsége soha nem jut túl azon, hogy cukrot, alkoholt, aztán idővel gyümölcsösséget keressen a borban, nem hogy termőhelyi karaktert. Amikor az ember ezzel kísérletezik, ezzel foglalkozik, akkor tudomásul veszi azt is, hogy ezzel lemond a piac 90, 95 százalékáról, ugyanakkor időnként váratlan helyeken talál piacot. Mi évekig ott voltunk Közép-Európa legjobb éttermében, a Steirereckben, ami elég jó visszajelzés volt, de nem jelenti azt, hogy ezeket a borokat mindenki észreveszi. Amikor magyarországi borversenyre küldtem őket, tudtam, hogy ott a vastag borokat, az illatbombákat fogják értékelni – ültem zsűriben, tudom, hogyan zajlik. Az ember negyven bor közül nem veszi észre a halk eleganciát – mert ahogy az öreg Figula Mihály mondta, a nagy bor halkan és tisztán szól. A legjobb bor költségei soha nem térülnek meg. Az én jó közérzetemben térülnek meg, meg abban, hogy amikor leülünk azzal a hat emberrel, aki tudja itt a közvetlen környezetünkben, hogy mit keresünk. Nem mondom, hogy aki mást keres, az nem ért a borhoz. Dehogynem, csak nem ezt az élményt keresi.

Nekünk az első hat-nyolc évünk ráment arra, hogy kitaláljuk, hogy milyen fajtákkal és hogyan érdemes foglalkoznunk. Egy borászati hibát a következő évben jóvá lehet tenni, de a telepítésekkel sok dolgot ötven évre eldöntünk. Próbálunk ahhoz, amit már egyszer kitaláltunk, ragaszkodni, és a saját stílust megtartani, fenntartani” – írta a 24.hu.

Folytatjuk…

címlapkép: sweettravel.hu