Hodács Attila, avagy Mr. Opticoach

Nemcsak Magyarországon, de az egész világon kevés ember található, aki többet tud az Optimistről, mint Hodács Attila. Vannak, akik edzőként vagy hajógyártóként, netán szerzőként teszik le a névjegyüket egy hajóosztályban – ő mindhárom egy személyben.

Aqua: Hogyan kezdődött a kapcsolata a vitorlázással?
Hodács Attila: Szüleim a fűzfői klubban – akkori nevén Fűzfői Atlétikai Klub Vitorlázás Szakosztály, majd Nitrokémia Vitorlás Klub – aktív tagok voltak. Édesapám szörfösként vezetőségi tag volt, míg édesanyám titkári funkciót töltött be a társadalmi működtetésű klubban. Értelemszerűen nekik köszönhetően a gyerekkoromat és fiatal felnőtt éveimet – bő harmincéves koromig – a fűzfői kikötőben töltöttem. Természetesen nemcsak kikötői látogatóként, hanem vitorlázóként, versenyzőként, majd edzőként.

Aqua: Miért fordult egészen fiatalon az edzősködés felé?
H. A.: Szerintem ez egy klasszikus szituáció. Az egyetemi évek alatt nem tudtam olyan intenzitással edzésmunkát végezni, mint azt korábban megszoktam, így az eredmények sem igazán jöttek. Nem volt túlzottan motiváló a környezet, ezért először a klub táboros oktatója, majd vezetője lettem egy-egy évre. Időközben az akkori klubedző is váltásra készült, illetve alakulóban volt egy nagyon fiatal csapat, ezáltal adódott az edzői munkára való váltás lehetősége, amit 21-22 évesen el is kezdtem.

Aqua: Hogyan venne rá egy fiatalt, hogy a vitorlázást válassza?
H. A.: Szerintem ez nem kérdés, hogy sportként a vitorlázást kell választani! Természetesen az ember ilyenkor sorolja a pozitív érveket: ez egy rendkívül összetett sport, sok tudományágat érint, amire rálátást szerezhet az ember, illetve az, hogy az állandóan változó természettel vívjuk a kis csatáinkat – és természetesen az ellenfelekkel –, úgyhogy ez igencsak életre nevelő hatású. Ez nyilván valamennyire benne van a többi sportban is, de mégsem olyan mélységekig, mint a vitorlázásban. Az üzleti élet szintén tele van kiszámíthatatlan dolgokkal, amelyekre azonnal választ kell hozni. Ha ehhez a válaszadáshoz a gyerekek a maguk szintjén hozzászoknak, akkor az életben nem igazán lesznek „elveszve”. A vitorlázásban, technikai sportról lévén szó, nemcsak hivatásos versenyzőként vagy edzőként, oktatóként próbálhatja ki magát később az ember, hanem a rengeteg háttérszakma egyikében is mint a versenybíró, rendező, pályarakó, technikus, kötélmester, szerelvényező stb. Véleményem szerint ezek révén is mutat a vitorlázás többet, mint a többi nem technikai sport.

Aqua: Mely tanítványaira a legbüszkébb?
H. A.: Mindenkivel igyekeztem és igyekszem megtalálni a közös hangot, hogy együtt, közösen fejlesszük az adott versenyzőt. Mindegyikükre büszke vagyok, függetlenül attól, hogy milyen magaslatokba jutottak, mert látom, hogy a nagybetűs életben is megállják a helyüket. Lassan húsz év edzői munka távlatából vannak páran, akik szintén oktatóként, edzőként próbálják ki magukat, és ez számomra külön öröm, mert látom, hogy abból a sok mindenből, amit kaptak a szüleik, a klubjuk, illetve a vitorlázás révén, most úgymond adnak vissza a jövő vitorlázógenerációinak.
Mindezek mellett a mai világban az edzőket a versenyzők eredményei alapján ítélik meg, így öröm az is, hogy azok a vitorlázók, akikkel hosszú éveket foglalkoztam, az Optimist után milyen versenyzői szintre jutottak el – bár nehéz egy-egy vitorlázót kiemelni, mert a csapat is ugyanúgy fontos. Ilyen Margitics Botond mint a legelső tanítványaim egyike – igaz, nem én voltam az első edzője – vagy az „aranygeneráció”, a Vadnai testvérek, a Gyapjas testvérek, Bors Máté, akik még a táborban is nálam kezdték, majd együtt léptünk át a versenyzésbe. De a következő generációból is voltak kiemelkedő versenyzők, mint Wolf Szabolcs vagy Tóth Levente. Ugyanígy a nemzetközi tanítványokat is érdemes megemlíteni, mint az amerikai Thomas Rice-t, aki nyert Op Eb-t vagy az egész klagenfurti csapatot, amely szintén kimagasló eredményeket ért el.

Aqua: Mit tart egy edző legfőbb erényének? Mikor elégedett a munkájával?
H. A.: Az eredmény az egy mérce, egy viszonyítási alap, amit így vagy úgy, de mindenki néz. Kell is meg nem is. Alapjában véve a lényeg, hogy egy versenyzőben fel tudjuk kelteni a küzdést, a belső motivációt, a tüzet, hogy mindennap próbálja önmagát felülmúlni, élesíteni és mélyíteni tudását. Ha ez megy, ha az adott napon az edzésmunkában, az egyéni komfortzónát átléptük – ami amúgy rendkívül nehéz és fájdalmas küzdelem edzői oldalról is –, akkor az egy csodálatos nap. És ha így telnek a hétvégék, hónapok és évek, akkor abból a számok mércéje szerint is jó dolgok jönnek ki. Ez a fajta visszaigazolás adhat megnyugvást az elvégzett munka után. Természetesen amikor egy versenyzővel több éven át foglalkozunk, nemcsak szakmai ismerteket adunk át, hanem személyiségünk egy darabját is, így véleményem szerint fontos a pozitív példa mutatása, a precizitás, a kiszámíthatóság, a határozottság. Ezek jó táptalajt tudnak biztosítani a jövő generációinak ahhoz, hogy utánunk ők vigyék tovább az utánpótlás képzését.

Aqua: Ebben pedig egy szakkönyv is segíti őket. Hogy született meg az Opticoach?
H. A.: Szó se róla, ennek a kis irománynak igen kacifántos a születése. Az első gondolatokat 2009-ben kezdtem el összegyűjteni, az egyiptomi edzősködésem alatt. Az eredeti ötlet az volt, hogy magamnak summázom az akkori ismereteimet, amihez majd leendő gyermekeim esetén vissza tudjak nyúlni, ha elkanyarodnék erről a pályáról. Éppen ezért vannak benne többségében gyakorlatok, illetve gyakorlatias példák. Aztán ahogy ez lenni szokott, egyre jobban bővült az iromány, ami a végén elért egy olyan pontra, hogy talán megéri publikálni. 2013-ban megjelent angolul az Optiparts kereskedés jóvoltából, 2018-ban pedig új átiratként, az MVSZ jóvoltából magyarul is elérhetővé vált.

(A Hodács Attilával készült interjúnk teljes terjedelmében megtalálható az Aqua magazin legújabb számában.)