German Frers: Rebecca

A Pendennis hajógyár eddig megépült kétárbocos ketch-vitorlázatú hajói közül a German Frers tervezte Rebecca a legnagyobb. Ez a hajó kétségkívül a világ egyik legszebb modern luxusvitorlása.
A hajó megrendelője össze kívánta egyeztetni a XIX. század közepe táján épült klasszikus jachtok legjobb tulajdonságait a modern hajótervezés nyújtotta lehetőségekkel, hogy új hajója szemet gyönyörködtetően szép látványt nyújtson, emellett pedig legyen képes remek vitorlás teljesítményekre. German Frers ebben a szellemben készítette el a finom vonalrajzú és elegáns fedélzethajlatú 42 méteres új hajó terveit, amelyek a vonzó külső mellett különlegesen jó vitorlázóképességet ígértek.

A Rebecca igazi versenyhajó, mentes minden felesleges felépítménytől, kivéve a teakfából épült kis szalont; így aztán a fedélzeten elegendő hely van az utasok számára ahhoz, hogy zavartalanul élvezzék a hajó kínálta kivételes vitorlázó-élményt. Ennek az élménynek egy részét maga a fedélzet kínálja a tökéletesen összeillesztett 60-80 láb hosszúságú teak fedélzetpalánkok szépséges látványával, ami eléggé szokatlan a rövid palánkdarabokkal burkolt hétköznapi fedélzetekhez képest. A hajó berendezése, amit Mrs. Robin Black tervezett, szintén könnyed és elegáns, többnyire matt fehér kazettás panelekből áll. A padló pedig – kissé szokatlan módon – egy 1711-es építésű észak-amerikai malom bontásakor megmentett antik erdeifenyő-geszt deszkákból készült. A tulajdonos szerint: „a hajó maradéktalanul teljesített, még túl is teljesített mindent, amit valaha is megálmodtam, amikor hét éve elkezdtem a tervezését, és rendkívül hálás vagyok a Rebecca építőinek időt és fáradságot nem kímélő gondos munkájukért, amit a hajó megteremtésébe fektettek”.

Egy ilyen szuperjachton a vitorlázás – a versenyzést is beleértve – abban különbözik a szokásos hajók használatától, hogy minden nagyobb, sokkal, de sokkal nagyobb. A Rebecca nagyvitorlájának felső sarkában a halfej alatti erősítő rátét akkora, mint egy J-24 típusú hajó egész nagyvitorlája. Egy 80 lábas maxi-jacht nemrég még igen nagynak tűnt, de a Rebecca farvitorlája nagyobb, mint a maxi-hajók nagyvászna. Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy a szuperjachtok vitorláinak kezelésében legfontosabb szerepet játszó testrész a kezelő mutatóujja vagy lábujjhegye, amivel a (többnyire a fedélzet alá rejtett) nagyméretű automata kötélfogós csörlők nyomógombjait vagy pedáljait vezérli. A hatalmas vitorlák kötélzetének óriási terhelése miatt kezelésük a gépi hajtású csörlők nélkül elképzelhetetlen. A Rebecca behúzókötél-csörlőit a nyomatékhatároló berendezés 8 tonna kötélerő felett automatikusan leállítja; ez azt jelenti, hogy a reffeletlen nagyvitorlát a csörlő nem tudja behúzni, ha a szélsebesség meghaladja a 25 csomót. A reffelt nagyvászon behúzókötelén 30 csomós szélsebességnél a számítás szerint 5 tonna terhelés ébred, ezt a csörlő jól elbírja. Ne feledjük, hogy a vitorláknak egy 172 tonnás hajótestet kell hajtaniuk. Így aztán lehet, hogy a hajó nem gyorsul úgy, mint egy jolle, de ha egyszer egy ilyen hatalmas test meglódul, nem nagyon lehet megállítani. Egy angol jolle-vitorlatervező, amikor először vitorlázott a Rebeccán, így kommentálta: „elég fura dolog volt kilenc csomóval vitorlázva belefutni egy lavórba. A hajó felállt, többet nem dőlt semmit, de tovább futott kilenc csomóval”.

A Rebecca orrvitorlái is lenyűgözőek. A főárboc (mellső árboc) aszimmetrikus spinnakerének felülete 1097 m2. Ennek felhúzása és levétele 15 ember együttes munkáját igényli (a hajó 25 fős személyzetéból) annak ellenére, hogy „harisnyával” is fel van szerelve. A No2 génua (amelynek felületét rollreffel kell csökkenteni erősebb szélben) 400 m2-es, ez két Amerika Kupa-hajó nagyvásznának felel meg. Bár az igen könnyű és szilárd Cuben szálból készült (ezt az AC egyik régebbi részvevője, az America3 számára fejlesztették ki először), mégis 450 kg felett van a tömege.

Ezeken a hajókon a versenyzés is rendkívüli élvezet és komolyan is szokták venni, de szervezési szempontból egy kissé különbözik egy átlagos hétvégi vitorlásversenytől. Gyakorlati okokból és a nagyobb élvezet érdekében a legtöbb szuperjacht-regattát követéses „üldöző”-versenyként szervezik meg, ami azt jelenti, hogy a hajókat külön-külön indítják, megfelelő időeltolásokkal. Ha ezek jól vannak kiszámítva és megfelelnek a hajók hendikep szerinti sebességének, akkor a részvevők nagyjából egyszerre érnek célba, igen látványos módon (főleg az utolsó futamnál fontos ez); ugyanakkor elkerülhető, hogy ezek a nagy monstrumok tumultuózus helyzetben egymáshoz veszélyesen közel kerüljenek a pályán. A szuperjachtok rajtjánál – eltérően a versenyszokásoktól – ajánlott, hogy a hajók járassák a segédmotort (üresben), amíg mindenki biztonságosan el nem rajtolt. Így készen állnak, ha netán egy kis segítségre van szükség az esetleges vészhelyzeti manővereknél. Ez a rendszer a rajtnál fennálló pszichikai terhelés nagy részét leveszi a rajtoló hajó személyzetének válláról.

Amíg egy átlagos vitorlás személyzetében a közvélemény szerint a kormányos, taktikus, vitorlakezelők és orrfedélzeti emberek játsszák a „fontos” szerepeket, a szuperjachtokon a meghatározó szerep a gépészé, mert a vitorlák kezeléséhez szükséges erőt a hidraulikus rendszer biztosítja. Ha „elszáll” egy szivattyú vagy egy tömítés, nincs az az emberi erő, amely megbirkózna a gigantikus vitorlákkal. Ez pedig néha előfordul, és elég idegesítő annak tudatában száguldani egy akadály felé, hogy nem tudunk fordulni vagy halzolni. Ha azonban minden jól megy, a versenyzés ezeken a hajókon sem nagyon különbözik a szokásos hajók versenyeitől (hacsak abban nem, hogy ott nincs a legénységben szakács, aki megfőzi a kaját, sem hajópincér, aki feltálalja az ételt-italt a gombok nyomogatásában megéhezett-megszomjazott legénységnek).

Ezeken a hajókon viszont le kell küzdeni a verseny többi részvevőjének megfigyelésével kapcsolatos, minden versenyzőre jellemző szokást. A kezelőgombok ugyanis sajnos nem közvetítik a csörlőn ébredő erőt, és ha úgy nyomjuk a csörlő gombját, hogy nem a trimmelni kívánt vitorlát, hanem az ellenfelet lessük közben, könnyen bekövetkezik a kötél- vagy vitorlaszakadás, lattnitörés, esetleg elszáll valami fedélzeti veret – a legjobb módja, hogy többé soha ne hívjanak meg egyetlen szuperjacht legénységébe sem, nem is beszélve a költségekről. A kormányosok és taktikusok számára viszont komoly kihívást jelentenek a más hajók útjának keresztezésével kapcsolatos szituációk és a zsúfolt befutók, különösen nagyobb szélben.

Ezek a nagy hajók nem hallgatnak úgy a kormányra, mint a kisebbek, és a fordulókör is sokkal nagyobb. Útjog nélküli keresztezésnél minden apróság számít – sokkal fontosabb a behúzókötelek elakadásmentes ráengedése, a lee-beksztég elengedése és a hajó sebességének pontos felmérése, mint a kisebb hajókon. Ha ugyanis 12 csomóval egymásnak ront két hajó, amelyeknek együttes tömege 300 tonna felett van, az eredmény katasztrofális. De ha minden rendben megy, a szuperjachtok legénységébe meghívott szerencsefiát olyan tapasztalattal gazdagítja a részvétel egy-egy versenynapon, amit nem lehet visszautasítani.