Az igazi Legyek Ura

Mi történik, amikor hat gyerek hajótörést szenved, és tizenöt hónapra egy lakatlan szigeten reked?

William Golding 1951-ban megjelent A Legyek Ura című bestsellerét 30 nyelvre fordították le és több millió példányt adtak el belőle. A regény egy csapat angol iskolásról szól, akik egy repülőgép-katasztrófa után egy lakatlan szigeten kötnek ki. A gyerekek eleinte örülnek a szerencséjüknek, és az így nyert szabadságnak. Egy romantikus csendes-óceáni sziget felnőttek nélkül minden fiatal tinédzser álma. Azonban a fiatalok hamar feladják az otthon megszokott szabályrendszert és a gyerekek közötti interakciókban a klasszikus emberi konfliktusok rajzolódnak ki. Hatalmi harcok, zsarnokoskodás, valamint folyamatos harc a túlélésért és egymás ellen. Bár A Legyek Ura teljesen kitalált történet, az élet természetesen már produkált hasonlót.

A The Age ausztrál újság 1966. október 6-i számában jelent meg először a hír, hogy Peter Warner ausztrál tengerész hat hajótörött fiút talált egy kis szigeten a Csendes-óceánon, Tongótól délre. A gyerekek 15 hónapot töltöttek teljesen egyedül Ata szigetén.

Peter Warner 17 évesen szállt tengerre kalandvágyból, és bejárta szinte az egész világot Hongkongtól-Stockholmig, Sanghajtól-Szentpétervárig. Öt évvel később tért haza, és apja vállalatánál kezdett dolgozni, de szabadidejében a tenger szerelmese maradt. Saját halászflottát épített Tasmaniában, és így került Tongához, amikor útban hazafelé egy kis kitérőt tett. A térképen apró sziget korábban lakott volt, amíg 1863-ban egy rabszolga-kereskedő hajó a teljes lakosságot el nem szállította. Ata szigetét lakatlan és elátkozott helyként tartották számon.

A szigeten korábbi tüzek nyomai látszottak, ami a trópusokon meglehetősen szokatlan. Ahogy partközelbe ért, egy meztelen, hosszú hajú gyerek ugrott a vízbe és elkezdett a hajó felé úszni, majd hamarosan többen követték. „A nevem Stephen és kb. 15 hónapja vagyunk itt” – mondta a fiú tökéletes angolsággal, ahogyan a hajóhoz ért – emlékszik vissza Peter Warner közel 60 év távlatából.

A fiúk azt állították, hogy a tongói főváros Nuku’alofa bentlakásos iskolájában hallgatók. A rossz iskolai étkeztetés miatt úgy döntöttek egy nap, hogy kölcsönvesznek egy halászhajót és maguk fognak halat. Azonban viharba kerültek és így kerültek a szigetre.

Peter rádión hívta Nuku’alofát, és jelentette, hogy hat fiút talált egy szigeten. Az operátor kis türelmet kért, majd 20 perc múlva egy zokogó hang jelentkezett újra. „Megtalálta őket! Azt hittük, hogy meghaltak, megtartottuk a temetésüket is. Ha tényleg ők azok ez egy valóságos csoda” – mondta a hölgy elcsukló hangon.

A teljes történetet nem könnyű rekonstruálni, de a főszereplők közül többen ma is élnek. Történetük 1965 júniusában kezdődött. Hat fiú, Siona, Stephen, Kolo, David, Luke és Mano egy szigorú, katolikus, bentlakásos iskola hallgatói voltak. A legidősebb 16, a legfiatalabb 13 éves. Egy fontos dolog kötötte össze őket: borzasztóan unatkoztak. Tehát menekülési tervet készítettek. Hajóval szöknek meg Fidzsire (ami kb. 500 tengeri mérföld), vagy ha sikerül, akár egészen Új-Zélandra. Mivel hajójuk nem volt, úgy döntöttek, hogy elkötik az egyikük által sem kedvelt Taniela Uhila halászbárkáját. A fiúknak kevés idejük volt felkészülni, két zacskó banánt, néhány kókuszdiót és egy gázfőzőt pakoltak az útra. Térképet és iránytűt azonban nem.

Senki nem vette észre amikor sötétedéskor elindultak a hajóval, a tiszta ég alatt gyenge szélben vágtak neki az útnak. Csakhogy mindannyian elaludtak. Amikor felébredtek az éjszaka közepén, már hullámok csaptak át a fejük felett, a vitorla elszakadt, a kormánylapát eltört. Nyolc napig sodródtak a nyílt vízen. Sikerült halat fogniuk és esővizet gyűjteniük a kókuszdiók héjában. Aztán meglátták a kis szigetet, ami nem egy klasszikus pálmafás, homokos trópusi sziget volt, sokkal inkább egy hatalmas szikla.

Ennek ellenére a fiúk feltalálták magukat. Saját kis kertet készítettek, esővizet gyűjtöttek, tornatermet és tollaslabdapályát csináltak. Mindezt rengeteg munkával, egyetlen kis késsel. Állandó jelzőtüzet gyújtottak, amit közel egy teljes évig életben tartottak. A gyerekek kétfős csapatokban dolgoztak, főztek, őrködtek és pihentek. Mindennap énekeltek és imádkoztak, Kolo egy gitárt is készített egy darab sodrófából és egy fél kókuszhéjból. A hangszer a mai napig megvan Peter gyűjteményében. A hajó roncsaiból megpróbáltak tutajt ácsolni, de az a hullámokon hamar összetört. A legrosszabb az volt, amikor Stephen megcsúszott az egyik sziklán, és eltörte a lábát. A többiek összeszedték, botokkal rögzítették a lábát és elvégezték a munkáját, amíg lábadozott. Kezdetben halat, kókuszdiót és madarakat, illetve azok tojásait ették. Később bejárták a szigetet, és megtalálták a korábban ott élők nyomait. Banánültetvényt és csirkéket, amik az elmúlt évszázadban szabadon szaporodhattak.

Végül 1966. szeptember 11-én menekültek meg. A helyi orvos meglepően jó egészségi állapotban találta a fiúkat, de ezzel a kalandok még nem értek véget. Amikor visszaértek Nuku’alofába, a rendőrség a hajón elfogta és letartoztatta őket, mert a halász, akitől ellopták a bárkát, még mindig dühös volt. Peter Warner végül kifizette a hajót Taniela Uhilának a gyerekek helyett, cserébe azért, hogy filmet készíthessen a történetből.

Peter Warner nemzeti hős lett Tongában, amiért megmentette a fiúkat, IV. Taufa‘ahau Tupou király személyesen köszönte meg, amit értük tett. Ő egyetlen dolgot kért viszonzásul, letelepedési és halászati jogot a tongai vizeken. Peter Warner ma 83 éves, és az egyik fiúval, Manóval azóta is barátok.

szöveg: Juráncsik Norbert