A francia Riviéra története – második rész

Mit csináltak az angolok Monacóban? Azt, amit mindenhol máshol. Folytatjuk a francia Riviéra történetét bemutató cikkünket.

Az első részben: Monaco, a fösvénység mangrove mocsara.

Valószínűleg másképp alakult volna a Riviéra története, ha Lord Brougham, a nevét viselő lovas kocsi tervezője nem bukkan fel 1834-ben – egy véletlennek köszönhetően. A Genovába tartó Brougham Cannes-ban rekedt, amikor a határokat kolerajárvány miatt lezárták. Beleszeretett a helybe – az éjszakai égboltba, a strandokba, a halászlébe –, ezért földet vásárolt, villát épített, és arra biztatta honfitársait, hogy ők is látogassák meg, telepedjenek le ott. Ezzel megkezdődött Cannes felemelkedése, hamarosan ugyanis 25 angol család tagjai laktak egyedi építésű kastélyaikban, teniszeztek az új Hotel Beau Site-ban és csavarogtak a kikötőben, amelyet Lajos Fülöp király építtetett Lord Brougham utasítására. Az angolok megérkeztek.

Királyi családok jelentek meg a Riviérán. Viktória királynő, aki Balmoral grófnőjeként inkognitóban utazott („egy lelket sem csapott be” – siránkozott a francia rendőrtiszt, akit a védelmével bíztak meg), mindenkinél korábban rajongott érte. Királyi vonattal utazott – milyen diszkrét –, a sok fantasztikus és színes részlet között, amelyeket Miles előásott, szerepelnek a néhai uralkodó étkezési szokásai is. Míg a kísérete francia ételeket fogyasztott, a királynő Windsorból hozott ír pörköltet evett. A királyi vacsorát – amelyet bizonyára már napokkal a La Manche-on való átkelés előtt elkészítettek – Miles szerint „a kocsikra akasztott piros zacskókban tartották langyosan, és ez a gyomorforgató gyakorlat a királynő későbbi déli látogatásain is megmaradt”.

A Nizzába vezető vasútvonal és a Monte-Carló-i kaszinó építése szintén vonzotta a látogatókat. Az 1866-ban, a nyári szezonra megnyílt kaszinó Monacót a mai, pénzzel teli cirkusszá változtatta (ahol az ingatlanok átlagos négyzetméterára ma 51 ezer euró). Az álmos hercegség a kártya és a rulett rabjainak városává vált. A jobb érzésűek arra panaszkodtak, hogy az operalátogatók a felvonások között kiszöktek a kaszinóba játszani. Azok a mai turisták, akik már ellátogattak Las Vegasba, és látták, ahogy a sok magányos figura – egy doboz cigarettával és egy kétliteres üveg Coca-Colával a hóna alatt – a nyerőgépekbe dobálja az érméket, talán némi együttérzéssel viszonyulnak a monacói halászok iránt, akik a 19. század közepén végignézték városuk átalakulását.

Nem sokkal a kaszinó megnyitása után a városban elszaporodtak az adóssággal összefüggő öngyilkosságok – egy újság három hónap alatt 19 halálesetről számolt be a „játéktól tönkrement” szerencsejátékosok miatt. A kaszinó lefizette a sajtót, hogy ne számoljon be ezekről a tragédiákról. Amikor egy játékosok kifogyott a szerencséjéből, és nem tudta kifizetni az adósságát, a kaszinó főnökei egy megalázó rituálé után eltiltották attól, hogy visszatérjen hozzájuk. Az illetőt lefényképezték, a fotót pedig körbehordták a kaszinóban, majd megmutatták a kidobóknak, hogy azok kiszúrják az illetőt, ha megpróbálna visszatérni. A vasútállomáson vonatra szállították – másodosztályra, micsoda szégyen! – és elzavarták őket.

Katasztrofális hatással volt a Riviéra sorsára a britek nagyarányú érkezése, a kipirult arcú nyaralók kellemetlenkedtek, és olyan ellenségeskedést szítottak a helyi lakossággal, hogy a rossz viszony a mai napig tart. „Viselkedésük merev, gőgös, hajthatatlan” – jellemezte egy 19. századi megfigyelő a Riviérát látogatókat. „Utazó honfitársaink többsége szüntelenül lebecsüli az idegen országok összes szokását és intézményét, vagy rosszindulatú összehasonlításokat tesz azzal, amit otthon sokkal jobbnak tart” – siránkozott akkoriban egy angol turista. Ezek a bizonyos honfitársak ugyanis a teraszokon ülve angol újságokat olvastak, egyszerű marhasültet ettek főtt krumplival és a külföldiekre panaszkodtak. „Nagyon nemkívánatos társak” – szipogta a Paris Herald, ám a britek pénzt hoztak, és a királyi csillogás segített a Riviérát, mint elegáns nyaralóhelyet népszerűsíteni.

A 19. század végi királyi családok némelyikét tekintve ellentmondásosnak tűnik, hogy bárki hajlandó volt lemásolni groteszk nyaralási szokásaikat. VII. Edward, Viktória királynő fia olyan kövér volt, hogy kedvenc francia bordélyházában egy speciális „szerelmi széket” kellett építeni számára, hogy ne nyomja össze partnereit. II. Leopold belga királynak, a zsarnoknak, akinek kongói gyarmata a birodalmi korszak erőszakosságának szimbólumává vált, baljóslatúan hosszú körmei voltak, és a szakállát úszás közben egy gumitáskába dugta. Egy spanyol kurtizán, talán észrevéve a piaci rést, La Belle Otero néven üzletet nyitott Monte-Carlóban – később azt mondta, hogy egyetlen királynő sem élt még úgy, mint ő, mert „annyi királyt megélt már”. XIII. Alfonz spanyol király, II. Miklós orosz cár, Vilmos császár, I. Albert monacói herceg – mindannyiukkal lefeküdt, 96 éves koráig élt, 1965-ben halt meg Nizzában.

Folytatjuk…

(forrás: thegentlemansjournal.com, fotók: thegentlemansjournal.com, wikipedia.org, thehistorypress.co.uk, quellochepiaceavaleria.com)