Kastélyból lett hajógyár a Velencei-tónál

Az egykori Wickenburg-kastélyban jelenleg a Helios Hotel működik, ám a háború alatt balatoni és Velencei-tavi vitorlásokat, csónakokat gyártó üzem működött benne.

A kastély a két világháború között a tengerhez sok szállal kötődő gróf Wickenburg István nyugalmazott fiumei kormányzó (majd özvegye és leánya) tulajdonában volt. Wickenburg a velencei klub alelnökeként maga is részt vett a tavi vitorlázás elterjesztésében. Mindenesetre a Wickenburg-család és a VVYC tagjai között jó személyes kapcsolat alakult ki, ami a gróf halála után sem szűnt meg. A háború alatt az özvegy grófné és leánya egyre nehezebben tudta fenntartani a kastélyt és felmerült, hogy eladnák. Ekkor, 1943-ban lépett színre Pirkner Ödön és Zettner Jenő. Mindketten az elsők között építkeztek Velencén. A két férfi közös cége, a Pirkner és Zettner az irodagép-kereskedelemben tevékenykedett, világelső svéd, amerikai, később olasz márkák vezérképviseletét is ellátta.

Nagy szerepet játszottak abban, hogy a neves fővárosi klub, a MAC a negyvenes évek elején átvette a korlátozott lehetőségekkel gazdálkodó VVYC-t, és így a MAC velencei-tavi vitorlás szakosztályában is irányítói poszthoz jutottak. Bevallásuk szerint már régóta hiányoltak egy olyan műhelyt, ami sérülékeny hajóik nagyobb javítását, esetleg újak építését helyben elvégezné. Az ő cégük vásárolta meg a Wickenburg-kastélyt 1943 nyarának végén.

Üzemmé alakították, méghozzá egyrészt azért, mert a vízjárás kiszámíthatatlansága az üzem működését a rendszeres áradás akkor is hátráltatta volna, ha vállalják a csarnokok alapjának megemelését. Ezzel szemben a Wickenburg-kastély domboldalba épült, az áradás sohasem érte el, közel is volt, a tótól csupán a Tópart utca választotta el. Másodszor a jelek szerint a megvásárlás befektetés is volt, hiszen ha az üzem mégsem rentábilis, egy kastély könnyebben értékesíthető, mint egy ipartelep. Harmadszor: a Pirkner házaspár azonnal beköltözött a kastély tóra néző szárnyába, így a nyaralójuk feleslegessé vált.
A gyárban 200-240 embert foglalkoztattak, köztük sok nőt, a férfiak közül az ifjabb korosztály nagyobb része a keleti fronton harcolt. Ekkora személyzetnek természetesen nem adhatott folyamatos munkát a hajóépítés és -javítás, ezért kiegészítő tevékenységként svéd szabadalom alapján kész, elemes faházakat is készítettek, de a háború adta lehetőséget is kihasználták. A fafeldolgozásnál maradva 1943 decemberében ajánlatot adtak a magyar hadseregnek M43 mintájú magvas gránát faládákra és elnyerték a megbízást 500 darab legyártására, ami a bevétel mellett hadiüzemi besorolást is jelentett, annak minden előnyével. 1944 februárjában kibővítették a tevékenységi kört épületfa-, tűzifa, valamint szénkereskedelemmel.

A front közeledtével a tulajdonosok egyre kevesebb időt töltöttek Velencén, az ősz folyamán az üzem irányítását is egyre alacsonyabb rangban álló alkalmazottaikra bízták. Zettner augusztus végén a kisvelencei villáját eladásra hirdette. A harcok során a kastélyüzem előtt húzódó, stratégiai fontosságú Tópart út a támadásban és védekezésben is szerepet játszott, a kastély is többször gazdát cserélt a téli hónapokban. Legkevésbé talán a telek felső végén álló műhelyek sérültek meg. A gyár helyreállítására már nem került sor. Pirkner nyugatra menekült, a cégeiben a válófélben lévő felesége lépett a helyére, de Velencével nem foglalkozott. Zettnernek minden idejét lefoglalta a fővárosban lévő érdekeltségeik újraindítása és a konkurencia politikai támadásainak kivédése.

Nagyobb politikai változások idején akadnak olyan gazdasági szereplők, akik az új politikai kurzus adta hátszéllel igyekeznek konkurenseiket kiszorítani a piacról, és a háború utáni igazolási eljárások különösen kedveztek az ilyen próbálkozásoknak. Ez történt a Pirkner–Zettner céggel is. Néhány névtelen irodagépes a baloldali Szabadságban megjelent cikkben a céget és vezetőit nyilasoknak nyilvánította. A vádaskodás Zettnert óvatosságra, a velencei üzemmel kapcsolatos konfliktusok kerülésére késztette. A szervezett vitorlázás jó időre megszűnt a tavon, új hajókra nem volt szükség, a halászok, horgászok csónakjait a helyi asztalosmesterek is elkészíthették, faházakra sem volt fizetőképes kereslet. Nem volt érdemes a vágtató infláció idején beruházni a helyreállításba, a géppark pótlásába, a munkások alkalmazásába. A kastély és az üzem gazdátlanul állt, kinézték ugyan pártszékháznak, szövetkezeti asztalosüzemnek, de a központi akarat másként döntött.

Hajót, csónakot soha többé nem készítettek itt. A kastélyépületet a negyvenes évek közepén létrehozott Állami Hal és Nádgazdaság (a későbbi Nádüzem) kapta meg, így működött évtizedekig. A rendszerváltás környékén szerezte meg a VIB-alapító Springer Ferenc Pro Rekreatione Alapítványa és alakította szállodává. Többszöri renoválás után sem kapta vissza eredeti külsejét, de klasszikus formájával, arányos tömegével így is jól ellenpontozza az előtte felhúzott Korzó betontömbjét – írta a velma.hu.