Marie Tharp – Az óceánok térképésze

Az elmúlt 100 évben rengeteg mélytengeri expedíció igyekezett feltérképezni a tengerfenék rejtelmeit, de még mindig nagyon kevés információnk van.

A legtöbb szökőár földrengéssel kezdődik valahol az óceán fenekén vagy annak közelében. A tengerfenék élőhelyként szolgál halak, korallok, mikrobák, rákfélék és más élőlények komplex közösségei számára, miközben topográfiája szabályozza az áramlatokat, segítve a Föld éghajlatának szabályozását.

Július 30-án volt a századik évfordulója Marie Tharp geológus és óceáni geográfus születésének, aki olyan térképeket készített, amelyek megváltoztatták pályatársai gondolkodását a világ kétharmadáról. 1957 elején Tharp és kutatótársa Bruce Heezen elkészítette az első átfogó térképeket, amelyek megmutatták az óceánfenék domborzatának főbb jellemzőit – hegyeket, völgyeket és árkokat.

Az Észak-Atlanti-óceán
Az 1950-es években sok tudós vélte úgy, hogy a tengerfenék jellegtelen. Tharp amellett kardoskodott, hogy ugyanolyan izgalmas, mint a szárazföld, és állításait szisztematikus munkával támasztotta alá.

Képei szolgáltak alapjául a lemeztektonikus elmélet kialakulásának. Ez azt állította, hogy a földkéreg lemezekből áll, amelyek kölcsönhatásba lépnek egymással, így generálják a szeizmikus és vulkáni tevékenységeket. Korábbi kutatók – különösen Alfred Wegener – észrevették, mennyire illeszkednek Afrika és Dél-Amerika partvonalai, és azt gondolták, hogy a kontinensek korábban egységes egészet alkottak. Tharp kutatásai során azonosította a víz alatti hegyeket és az Atlanti-óceán közepén lévő szakadékot, ahol a két kontinens elválik egymástól.

Tharp által kézzel rajzolt térkép alapján már kényelmesen meg lehet tervezni egy kalandtúrát az óceán fenekén New York City és Lisszabon között. A teljes út 6000 kilométer lenne és többször kellene 2-3000 méteres hegyeket megmászni.

A láthatatlan feltérképezése
Tharp 1943-ban iratkozott be a Michigani Egyetem mesterképzésére, amely kifejezetten nőknek indult, azzal a céllal, hogy kőolajfeltárásokra specializálódott geológusokat képezzenek a második világháború idején. Bruce Heezennel, egy végzős hallgatóval dolgozott, akitől megkapta a tengerfenék szonárprofilját, hogy rajzolja le. Ezek hosszú papírtekercsek voltak, amelyek egy hajóra szerelt szonár által mért mélységi adatokat tartalmazott.

Egy nagy üres papírlapon Tharp megjelölte a szélességi és hosszúsági vonalakat. Aztán gondosan felvette a hajó útvonalát, leolvasta a mélységet az egyes helyeken a szonárprofilról, megjelölte a hajó nyomvonalain, és létrehozta saját geológiai profilját, megmutatva a mélységet az óceánfenékhez képest a hajó által megtett távolságával együtt.

Az egyik fontos újítása azoknak a vázlatoknak a készítése volt, amelyeken ábrázolta a tengerfenék „látványképét”. Ezek a vázlatok megkönnyítették az óceánfenék topográfiájának megjelenítését és új fiziográfiai térképek létrehozását.

Tharp hat kelet-nyugati profil alapos tanulmányozása során az Atlanti-óceán északi részén valami olyasmit tárt fel, amit korábban senki: egy óriási hasadékot az óceán közepén, amely egy mérföld széles és több száz méter mély. Heezen ezt az elméletet nem fogadta el, és azt mondta Tharpnak, hogy készítse el újra a számításokat. Amikor Tharp megtette, a szakadék még mindig ott volt.

Egy másik asszisztens a korábbi földrengések epicentrumainak helyét azonos méretű és léptékű térképen ábrázolta. A két térképet összehasonlítva Heezen és Tharp rájött, hogy a földrengés epicentrumai éppen ebbe a szakadékba estek. Ez a felfedezés fontos volt a lemeztektonikai elmélet megalkotása szempontjából, és bizonyította, hogy a kontinensek jelenleg is mozgásban vannak.

Az óceán közepén fekvő hegygerinc kutatása hatalmas mennyiségű információt nyújt a földi életről.

Tektonikus ellenállás
Az Amerikai Földtani Társaság 1959-ben publikálta Heezen, Tharp és a „Doc” Ewing, (a Lamont Obszervatórium igazgatójának) The Floors of the Oceans: I. The North Atlantic című tanulmányát, amely tartalmazta Tharp óceán profilját, ötleteit és fiziográfiai térképeit.

A francia felfedező, Jacques Cousteau elhatározta, hogy bebizonyítja Tharp tévedését. Kutatóhajója, a Calypso fedélzetén az Atlanti-óceán középső részén leengedte víz alatti kameráit. Meglepetésére az elkészített film alátámasztotta Tharp elméleteit.

Mi hozta létre a szakadékot?
Hess a Princetonról felvetett néhány ötletet egy 1962-es tudományos cikkében. Azt feltételezte, hogy a forró magma a Föld belsejéből feltör a szakadéknál és miközben lehűl, a két szomszédos lemezt egymástól távolabb tolja. Ez az elmélet szintén kulcsfontosságú volt a lemeztektonika teljességéhez, bár Hess elmulasztott hivatkozni a The Floors of the Oceans című tanulmányra, amely egyike azon kevés publikációknak, amelyekben Tharp társszerzőként szerepelt.

A kutatás folytatódik
Tharp tovább folytatta a közös munkát Heezennel. Együttműködésük eredménye egy indiai-óceáni térkép, amelyet a National Geographic 1967-ben tett közzé, és egy 1977-es világ-óceáni térkép, amelyet jelenleg az Egyesült Államok Kongresszusi könyvtárában tárolnak.

Mivel a hajók lassan mozognak és a tengerfenék is folyamatosan változik, egy átfogó nemzetközi program készül a teljes topográfiai térkép elkészítésére 2030-ig. Marie Tharp volt az első, aki megmutatta, hogy az óceán fenekének topográfiája legalább olyan gazdag és izgalmas, mint a szárazföldé.

Az eredeti cikk Suzanne O’Connell (professor of earth & environmental sciences at Wesleyan University) munkája.