Tökéletesség vagy kiválóság?

Bár a címben foglalt két szót hajlamosak vagyunk szinonimákként kezelni, árnyalatnyi különbség azért van köztük. És épp ez az árnyalat lehet az, aminek köszönhetően tovább küzdünk a kitűzött célért.

Az élsportolók egyik legfontosabb ismérve, hogy képesek komoly célokat meghatározni önmaguk számára. Sok sportkarrier indul olyan ötletek mentén, mint hogy „érmet akarok nyerni az olimpián”, „rekordot akarok dönteni”. Magasztos célokat kitűzi fontos dolog, ám az odáig vezető folyamat számít igazán, az lesz az, ami eldönti, sikerre vagy kudarcra vagyunk-e ítélve. És hogy élvezzük-e egyáltalán az egészet.

Hiszen törekedhet valaki tökéletességre, elvégre, aki a legközelebb kerül hozzá az nyer. Ez a logika nem feltétlenül rossz, ám a gondolkodásmód veszélyes, sokszor vezet boldogtalansághoz vagy feladáshoz. Perfekcionizmusnak azt nevezzük, amikor valaki szentül hiszi, hogy tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy elfogadják vagy elérje a célját. Számára a világ csak fekete lehet vagy fehér – szürkének helye nincs. Inkább hozzáállás ez, mint magatartás, ám aki eszerint él, annak minden kudarc, ami nem tökéletes, így ő is csak a legjobb vagy a legrosszabb lehet.

Az ilyen beállítottságú sportolók számára a folyamatnál sokkal fontosabb a végeredmény. Önértékelésük alapját a teljesítmény (kinézet, versenyeredmény, rekord) képezi, emellett meghalnak a pozitív külső visszajelzésekért. Gyakran előfordul náluk, hogy túlzott követelményeket támasztanak magukkal szemben, a hibáikat azonnal bírálják, emiatt odajutnak, hogy kínosan kerülik a bakinak még a lehetőségét is. Egy perfekcionista potenciális kritikusként és ellenségként tekint versenytársaira, edzőjére, ezért aztán nem kér tőlük visszajelzést.

Azért, hogy a tökéletesség hajszolásának ezt a hatását elkerüljük, helyesebb a kiválóságra törekednünk, vágyni arra, hogy egyre jobbak legyünk (sőt, a legjobbak), de ezt nem hozzárendelni a végcélhoz. Közhelyesen fogalmazva: az útra figyelni, nem a célra. Aki e szerint él, sok apró célt tűz ki maga elé, amelyek eredményeit összesítve messzebb jut. A kiválóságra törekvés jó hatással van a viselkedésre és az érzelmekre is: végy egy fennkölt célt, azt bontsd apróbb (és kezelhetőbb) részcélokra, a végrehajtás során koncentrálj ezen részfeladatokra. Ez rövid távon is sikerélményt nyújt, hosszú távon pedig hatékonyabban segíti a nagy cél elérését.

Azért, hogy érthetőbbé tegyük a dolgot, lássuk a kiválóságra törekvő sportoló jellemzőit:

1. Mindig az éppen aktuális feladatára koncentrál.
2. Önértékelését függetleníti attól, hogy elért-e vagy sem egy eredményt, a befektetett munkát, az erőkifejtést és a szándékot vizsgálja.
3. Kihívást jelentő, de még reális célokat fogalmaz meg, a lehető legegyértelműbben.
4. Hajlandó kielemezni a teljesítményét és megnevezni a gyengeségeit a fejlődés érdekében.
5. Nem mások elismeréséért küzd, hanem a személyes sikerélményért.
6. Mivel tudja, milyen előnyökkel jár ez a számára, vállalja a kudarc kockázatát. Azért képes erre, mert nem retteg tőle, nem tekinti végeredménynek.
7. Másokban nem ellenséget lát, hanem partnert a céljai eléréséhez.
8. Belátja, hogy a változáshoz időre van szükség, van türelme a küzdelemhez.
9. Vannak vágyai, de azok elérhető célok.
10. Örömét leli a végcélhez vezető út küzdelmeiben.

Karrierje során számtalan sportoló perfekcionistává válik egy időre, a helyzet kezelése meghatározza az útválasztását és a karrier hosszát.

„Azok vagyunk, amit újra és újra megteszünk. A kiválóság tehát nem tett, hanem szokás” – Arisztotelész.