Így nyaraltunk a Balatonnál: Szemes és Széplak – első rész

Ferkai András szemléletformáló írása a balatoni üdülésről Balatonszemes és Balatonszéplak példáján keresztül.

A mai igényeket kielégítő villák, társas nyaralók, sőt lakóparkok késztettek arra, hogy elgondolkodjam azon, mit is jelentett régen a nyaralás, és milyen igényeket támasztunk ma a néhány hét eltöltésére szolgáló, de ha hosszabb időre szóló, akkor is idényjellegű épületekkel szemben.

Példaként Balatonszéplakot és Balatonszemest választottam. Az előbbihez családi és kedves gyermekkori emlékek fűznek, az utóbbit nemrég nyílt módom megismerni. A két nyaralóhely összehasonlítása nemcsak építészeti-stilisztikai szempontból érdekes, hanem a létrehozásuk körülményeit és működésmódjukat illetően is. Ezzel összefüggésben érdemes kitérni a betelepülő nyaralóközönség társadalmi összetételére és eltérő lehetőségeikre környezetük alakításában. Mielőtt nyaraló házakról beszélnék, tegyünk tehát egy rövid kitérőt az említett települések történetében!

Balatonszemes üdülőterülete alakult ki korábban. A Dráva-Száva-Adria Vasúttársaság 1861-ben építette meg a Balaton déli partján Triesztbe vezető vasútvonalát, s értékelte fel ezáltal az addig nyaralásra nem használt partvonalat. A másik tényező, amely segítette a letelepülést, a Sió-csatorna megépítése és a Balaton vízszintjének tetemes süllyesztése, szabályozása volt. A déli part parcellázása a 19. század utolsó évtizedében kezdődött. Szemesen Hunyady Imre gróf ajánlotta fel e célra tóparti birkalegelőit, s bízta meg a Parkváros Részvénytársaságot a terület felosztásával, szabályozásával. A későbbi kikötőtől keletre eső parti terület tereprendezése, az utcák és a 110 telek kialakítása 1898 és 1902 között zajlott. Az alsó telepen és a dombon 600-800 négyszögöles telkeket hoztak létre, melyeket az új tulajdonosok azon nyomban el is kezdtek beépíteni. Az első villa a felső telep közepén ma is álló Bagolyvár volt (1898), az alsó telepen pedig a kastélyszerű Huber-villa (1901), amelynek később Eötvös Károly lett a tulajdonosa (Ady Endre utca 3).

A telektulajdonosoknak évi 4 koronát kellett fizetniük a part és a víz használatáért Hunyady grófnak, illetve évi 20 korona, ma úgy mondanánk, „üdülőhelyi” díjat, amiből a közterületek és parkok fenntartását finanszírozták. Mert mondani sem kell, az utcák és sétányok mentén fasorokat ültettek, a domb és a vasút között parkot hoztak létre az uradalmi erdész irányításával. A tulajdonosok 1908-ban alapították meg a Fürdőegyesületet, mely a feladatok nagy részét átvette a gróftól: a tagdíjakból folytatták a parkosítást, szállodát, gyógyszertárat építettek, állami segítséggel pedig felüljáró hidat, vasútállomást és kikötőt (1913). A támogatás megszerzésében komoly része volt az egyesület akkori elnökének, Hegyeshalmi Lajos miniszteri tanácsosnak, aki egyben a MÁV elnökhelyettese volt. 1934-ben épült a Hunyady József által adományozott vízparti telken a közösség régóta vágyott klubháza, a Vigadó (tervező: Wälder Gyula), amely nagytermével, teraszaival és gondozott parkjával a közös események és a szórakozás színhelye volt hosszú időn át.

Az egyesület rögzítette a tulajdonosok korábbi kikötését, miszerint „Szemes mindenkor egy családias jellegű telep, az úri keresztény középosztály nyaralóhelyéül szolgáljon,” s így telekvásárláskor, sőt bérbeadáskor is válogattak a jelentkezők közül. A tulajdonosok között magas rangú állami tisztviselőkön, katonatiszteken, egyetemi tanárokon kívül művészek is előfordultak (pl. ifj. Vastagh György szobrász). Némi változást csak a világgazdasági válság hozott, amikor Hunyady József part menti szőlőinek eladásával nyugat felé bővült az üdülőterület. E részen, a fizetőképes kereslet csökkenése miatt már csak 200-220 négyszögöles telkeket parcelláztak. A Parkváros Rt. ajánlati terveket közölt prospektusában, sőt, néhány mintaházat meg is épített. A Hunyady-telepen nagyobb részben földszintes házak épültek modern stílusban, még ha elég visszafogottban is. E szerényebb nyaralókat a középosztály alsóbb rétegei, városi polgárok, lateinerek, azaz latinos műveltségű, szellemi foglalkozású személyek, ügyvédek, orvosok vagy tanárok építették, akiknek a fürdőszoba, villanyvilágítás legalább olyan fontos volt, mint a házuk józan, korszerű megoldása. Balatonszemesen ritkák a látványos modern épületek. A főként helyi építőmesterek által tervezett és kivitelezett házak magas tetejükkel, zsalugáteres ablakaikkal és terméskő lábazatukkal mégis, akaratlanul is, valamiféle helyi karaktert teremtettek.

Balatonszéplak szintén parcellázás eredményeképpen született meg a Siófok és Zamárdi közötti partszakaszon. A veszprémi Székeskáptalan tulajdonában lévő 140 (más források szerint 200) holdas területet nem olyan előkelő és megbízható vállalat parcellázta, mint a szemesi birtokot. A hangzatos Balaton Lidó Fürdőtelep elnevezésű parcellázó vállalatot Szűcs Zsigmond magánbankár hozta létre 1930-ban. Az „amerikai stílusú propagandával dolgozó vállalkozó”, ahogyan egy későbbi folyóiratcikk jellemzi Szűcsöt, mutatós szabályozási és telekosztási tervet készíttetett, feltehetően a balatoni fejlesztéseket irányító Káli Nagy Dezső kormánybiztos iránymutatásával. A színes terven rendezett tömböket látunk fasoros utcákkal, a rasztert több helyen megszakító kis parkokkal és három, vízpartra merőleges tengellyel. Az egyik a kiépített strandfürdőhöz vezet, a másik egy meg nem nevezett középülethez, s közöttük a főtengely a kikötő mólójához. Tőle jobbra, egészen Siófokig, szabadstrand – „fürdőpart” – húzódik. A telep két szélére vasúti megállót terveztek (ezekből lett később Balatonszéplak-Felső és –Alsó megállóhely), a középtengelybe pedig komolyabb vasútállomást, ami nem valósult meg, ahogyan a félbemaradt főutca végpontján a kikötő sem.

A reklám tényleg amerikai típusú volt. Szűcs nagy hírveréssel jutalomtelkeket ajánlott fel a frissen parcellázott telepen, és éveken át rendszeresen, minden napilapban elhelyezte hangzatos reklámját. Az egyik helyen ezt olvassuk: „Széles, fával szegélyezett, planírozott útjai, vízlevezető árkai, pazar bőkezűséggel létesített közterületei, a telep minden pontjára elhelyezett sport- és játékpályái szinte parancsolólag hívja az érdeklődőket, akik a drága külföldi fürdőhelyek helyett a teljesen azonosat nyújtó magyar tenger partján akarják megtalálni a pihenést, szórakozást, az egészséget.” Másutt pedig: „Kulturhely, föveny, villany, telefon, kitűnő ivóvíz, köves, fásított utak, sínautó megálló, korlátozástól mentes parcellák kedvező fizetési feltételek mellett kaphatók.”

Van olyan újságcikk (a Magyarság napilapban), amely kétségbe vonja ezt az állítást, és arról ír, hogy az elkápráztatott vásárlóval szinte fővárosi árakat fizettettek. Egyetlen helyen találtam négyszögölre vetített árat (15 pengő), ami egy 200 négyszögöles teleknél 3000 pengőt jelentett. Ez valóban nem számított túlságosan olcsónak. Igaz, hogy a vásárlónak több éves részletfizetést ajánlottak fel úgy, hogy már 1 pengő négyszögölenkénti előleggel birtokba vehette telkét és építhetett is rajta. A 200, 150, 100 és 80 négyszögöles parcellák ily módon valóban elérhetővé váltak a középosztály alsóbb rétegei, a közalkalmazottak, kistisztviselők, sőt, az iparosok és kiskereskedők számára is. E tekintetben Balatonszéplak valóban a Balaton egyik legdemokratikusabb üdülőhelyévé vált. A kis telkeken miniatűr villák épültek, kisebb részben neobarokk stílusban, jobbára azonban modern vagy art deco formákkal. Az előbbieket Göbl Miklós építész, építőmester, utóbbiakat főként a Lidóra költöző Rathing Ferenc építőmérnök tervezte és kivitelezte. Rathing házai meglepően változatosak, van közöttük zárt vagy megbontott kockaház, lendületesen áramvonalas tetőteraszos villa, lapos vagy magas tetős házikó körablakkal és „díszlécekkel”. A bennük nyaralók jogosan érezhették, hogy korszerűek, lépést tartanak a legújabb divatokkal.

Az eredeti cikk.