A kiváló vitorlázó jelenleg Surprise nevű Valiant 42-esével az Atlanti-óceánon vitorlázik Amerikából Európa felé. Ám a tervezett szeptember 6-i indulása Les Sables d’Olonne-ból meghiúsulni látszik. Telefonon kétszer is beszélgettem vele, és a főpróbának is tekinthető transzatlanti út tanulságai komoly megfontolásra késztetik a 73 éves vitorlázót.
Kopár István 37 évvel ezelőtt első magyarként kezdett szólóvitorlás földkerülésbe a Salambbo nevű Balaton 31-esével. 1982-ben Szintén a Salammbóval, Cittel Lajossal vitorlázva kategória másodikak lettek az America 2000 transzatlanti versenyen. 1995-ben az ARC-t teljesítette, majd 1996–97-ben a több szakaszból álló földkerülőn vitte a leggyorsabban célba a MOL-Hungária nevű 55 lábas hajót és magyar csapatát a Hongkong Challange versenyen.
2018–19-ben a Golden Globe Race tradicionális szóló földkerülőn, amelyen csak hagyományos szatelitnavigációval kellett vitorlázni 1988 előtt épült vagy tervezett hajóval, a 4. helyen végzett a 35 lábas Puffin nevű hajójával.
Kopár István az első nagy földkerülő kihívásának teljesítése után 37 évvel, 73 éves korára tervezte a nehezebb nyugati irányú kikötés nélküli, szóló földkerülést. A Surprise-zal július 4-én a floridai Miamiból Surprise nevű hajójával kelt útra, hogy az Atlanti-óceánt átszelve Les Sables d’Olonne-ba hajózzon.
A nyugati irányban futott szóló és kikötés nélküli földkerülés az egyik legveszélyesebb vitorlás vállalkozás. Nem véletlen, hogy 1971 óta, amikor Chay Blythnek sikerült a bravúr, eddig mindössze nyolc vitorlázó tudta teljesíteni ezt az extrém kihívást.
Kopár István telefonon mondta el a következőket:
„Változtatnom kell a nyugati irányú szóló földkerülést illető terveimen. Az időjárás miatt nagyon lassú lett ez az átkelés és nem érnék időben Les Sables d’Olonne-ba, hogy a tervezett napon, szeptember 6-án a Golden Globe Race-szel egy időben elrajtolhassak a nyugat felé tartó földkerülésemre. Ám a fő akadály nem ez, hanem bebizonyosodott, hogy túl sok mindent kell a hajón még csinálni. Elkezdtem számolgatni, és az út sikeres teljesítéséhez még legalább ötvenezer dollár szükséges.
Vannak támogatóim, de elsősorban olyanok, akik nem pénzzel, hanem valamilyen termékkel vagy szolgáltatással segítenek nekem. Konkrétan pénzügyileg nagyon kevesen állnak mögöttem. Amit tőlük kaptam, az nagyszerű segítség, de messze nem elég ahhoz, hogy útra kelhessek. Minden hiány a felszerelésben növeli az út amúgy is különösen nagy veszélyét.
Eddig is nagy összeget emésztett fel a hajó megvásárlása, rendbe tétele, de további adósságokat már nem vállalhatok be, ezt nem tehetem meg a feleségemmel. Így nekivágni felelőtlenség, mert a maradék adóssággal hagyom bajban, ha nem jövök vissza.
Az atlanti átkelésünk lassú, mert végig uralkodtak és uralkodnak az magasnyomású időjárási rendszerek, nagyon sok a gyenge szél és a szélcsend, ám eközben kialakultak kisebb alacsony nyomású gócok, mini ciklonok, amelyekből 30-35 csomós szelek fújtak. Ez még nem lenne vészes, de ezekben nem tud kialakulni rendes, jól hajózható hullámzás, hanem baromi ütős, rövid és magasak jönnek, ami rendkívüli terhelést ad, egyszerűen szétveri a hajót. Persze ez azon túl, hogy kimerítő, mégis hasznos, mert olyan hibákat is feltár, amelyek átlagos erősszeles óceáni vitorlázáskor nem mutatkoznak meg.
A Surprise a nevéhez méltó módon rengeteg meglepetéssel szolgált. Például olyan helyeken ázott be, amit eddig nem láthattam, de nem is gondoltam volna. Ezen is sokat kellene még dolgozni.
Maga a hajó, mint típus alkalmas. A Vaillant 42 nagyon kezes, nagyszerűen kiegyensúlyozható minden szélben. A kötélzettel vagy a vitorlázattal sincs baj, ez a része a hajónak teljesen rendben van. Ami e téren egy ponton viharban hibának látszott, annak az okára rájöttem, és vaklárma volt. Nem itt van a baj. A szélkormány problémái, az áramigény, amihez kéne még egy hidrogenerátor, az édesvízkészítő megbízható működése, műszerezettségi hiányok… Rengeteg hiba, amelyeket egytől egyig meg kellene oldani!
Mostani transzatlanti menetem tekinthető egyfajta főpróbának is. Ennek tanulsága pedig az anyagi helyzet ismeretében lehangoló. Jelenleg Les Sables d’Olonne helyett a közelebbi Lisszabonba tartok.
Ha akadna egy ötvenezer dolláros támogató – amire a jelen helyzetben nem látszik sok esély –, akkor megfontolnám, hogy elinduljak. Erre Lisszabon is megfelelő lenne.
De jelenleg nem látok kiutat. Szokták mondani, hogy veszíteni is tudni kell…”
Talán nem úgy fejezi be a karrierjét, ahogy szeretné
Nyilván változhat még a helyzet, de lehet, hogy Kopár Istvánnak le kell mondania erről a grandiózus vállalkozásáról, a negyedik földkerüléséről. Ha így lesz, az ő esetében akkor sem mondhatjuk, hogy veszített. Életében olyan dolgokat vitt véghez, nem hétköznapi kitartását, akaraterejét olyan sokszor mutatta fel, hogy neki semmit nem kell bebizonyítani. Legalább is, ami az óceáni vitorlázást, a földkerülést, a szólóvitorlás csúcsteljesítményeket illeti.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, ami 1997-ben kapott meg, nála kisebb teljesítménnyel is ki lehet érdemelni, valamint Balatonalmádinak is van rajta kívül díszpolgára. De az International Association of Cape Horners örökös tagja csak az lehet, aki nemcsak letett valamit az asztalra, de azt a Horn-foknál elhajózva többször fel is mutatta!
Ruják István
