Egy sikeres külföldi edzői karrier után már Magyarországon kamatoztatja tudását az utánpótlás versenyzők nevelésében. Az Aqua Magazinnak mesélt arról, hogyan lett 2012-ben majdnem olimpikon, miért hagyta abba, majd miért tért vissza aztán mégis a vitorlázáshoz.
Aqua: A Velencei-tó mellett nőttél fel, evidens volt, hogy megismerkedsz a vitorlázással?
Agárdi lakosként adta magát, hogy valamilyen vízi sportot válasszak. Először evezéssel próbálkoztam, de nem tetszett, mert monotonnak találtam, aztán edzés közben láttam a vitorlásokat, és az sokkal érdekesebbnek tűnt számomra. A szüleimet kértem, hogy inkább vitorláznék, így kerültem 11 évesen Tímár Péter, azaz Timu táborába. A következő évben már szinte minden táborban ott voltam, és ősztől már jöttek az edzések is. Édesapám, Karé Mihály – mint a Yacht Klub Agárd alapítója – is a vitorlázás irányába igyekezett terelgetni.
Aqua: Bejött a váltás, azaz a vitorlázást jobban megszeretted? Gyorsan jöttek az eredmények?
Igen, bár akkor másként mentek a dolgok. Rögtön Laserben kezdtem versenyezni, ebben is nyertem bajnokságot. Azért lehettem viszonylag gyorsan eredményes, mert iskola után szinte minden nap vízre szálltam. Egyszer egy önéletrajzomba beleírtam, hogy hétszeres bajnok vagyok, akkor gondolom, ennek utánajártam, de hogy pontosan milyen eredményeim, dobogós helyezéseim voltak, már nem is tudom. Az érmeimet, a kupáimat edzőként visszaforgattam a versenyzőimnek, kiosztottam nekik a házi versenyeken. A Yacht Klub Agárd versenyzőjeként Majthényi Zsombor volt az edzőm, aztán radiálos éveimben, amikor a Balatonfüredi Yacht Clubhoz igazoltam, a válogatott tagjaként Sigmond András Giba edzett. A londoni olimpiára való felkészülésben pedig a Team Proximo és Tomai Balázs segített.
Aqua: Versenyző pályafutásod legmeghatározóbb eredménye, amikor majdnem kijutottál az olimpiára. Hogyan emlékszel erre vissza?
Fájó szívvel. Rossz élmény volt, de most már tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. Egy mai olimpiai felkészülést elnézve nagyon más volt az enyém. Ráadásul két lovat akartam megülni egyszerre, mert a versenyzés mellett az ELTE Jogi Karára jártam nappali tagozatos hallgatóként – két ekkora kihívás egyszerre nem volt reálisan megvalósítható. Ami ma egy sportban természetes, például egy sportpszichológus segítsége, az nálam hiányzott. Pedig nagyon kellett volna, mivel a 2012-es olimpiai kvalifikációs világbajnokságon teljesen szétestem mentálisan. Ugyanakkor egy pillanatig sem bánom, hogy így történt, nagy tanulság volt, amit be tudok építeni az életembe, az edzői munkámba is.
Aqua: Megviselt az a huzavona, amikor a nemzetközi szövetség értesített, hogy mégis kvótát szereztél, aztán kiderült, hogy téves információ volt?
Eleve hatalmas nyomás volt rajtam, mert az a világbajnokság volt az utolsó esély az olimpiai indulási jog megszerzésére. Hajszál híján nem sikerült kvótát érő helyen végezni, ha jól emlékszem, két ponton múlt. E kudarcélmény után az újabb huzavonát és bizonytalan helyzetet rosszul éltem meg, azt mondtam, hogy soha többet nem akarok hajót látni, nemhogy vitorlázni. El is távolodtam a sporttól.
Aqua: Aztán hogyhogy nem szakítottál végleg a vitorlázással?
Befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, majd a diplomaosztóm után elindultam az „utolsó szabad nyári utamra”, mielőtt elkezdtem volna egy ügyvédi irodában dolgozni. Aztán olyan jól sikerült az a nyaralás, hogy nem is tértem vissza Magyarországra, mert a Garda-tónál megtaláltam azt a helyet és közösséget, ami megragadott. Újra visszatértem a vitorlázáshoz, Olaszországba költöztem, és elkezdtem vitorlásoktatóként, majd -edzőként dolgozni. Végigjártam a ranglétrát. Először instruktorként németül és angolul turistákkal foglalkoztam, majd amikor már kicsit jobban rám ragadt az olasz nyelv, bekerültem a klubok életébe és a versenysportba. Először Peschierában dolgoztam és szereztem meg az edzői képesítésemet, majd a Circolo Vela Torbole Optimist csapatának lettem a vezetőedzője. Négy évig dolgoztam ott egy nagyon tehetséges csapattal, bajnokokat tudtam kinevelni, köztük Erik Scheidtet –, aki azóta a szülei nyomdokába lépve ILCA-ban versenyez, és épp nemrég nyert a Kieler Wochén –, vele hatéves korától foglalkoztam. A torbolei évek után a Fraglia Vela Riva Optimist csapatának az edzője lettem, ahol újra olyan tehetségekkel dolgozhattam együtt, mint Andrea Demurtas, aki azóta is a világ élvonalában vitorlázik. A Garda-tó kétségkívül a vitorlázás Mekkája, hálás vagyok érte, hogy egy ilyen színvonalú környezetben befogadtak és rengeteg tapasztalatot szerezhettem.
Aqua: A sikeres olaszországi évek után mikor és miért tértél haza?
Tíz év után, amikor privát edzőként szabadúszóvá váltam, megkeresett Berecz Zsombor, hogy ha már elérhető vagyok mások számára is, mi lenne, ha elkezdenék egy magyarországi csapatot építeni a Procelerónál. Ez egy olyan felkérés volt, hogy bármennyire jól éreztem magam Olaszországban, nem akartam visszautasítani. Zsombival együtt nőttünk fel, megegyezik az értékrendünk és tudtam azonosulni a víziójával. Így 2023-ban belevágtam.
Aqua: Milyen célokkal kezdődött a munka a 2010-ben alakult Procelero Sportegyesületben?
Egy hosszú távú projektről van szó, amit nem feltétlenül az eredményességben kell mérni, bár rövid idő alatt nagyon szép eredményeket sikerült elérni az Optimist-ranglistán és nemzetközi téren is. Nyilván olimpiai aspiránsokat is szeretnénk nevelni, de pontosan tudjuk, hogy arra szintre csak egy nagyon szűk réteg tud eljutni. Alapvetően egy olyan közösségben gondolkodunk, amiben egy versenyző és a családja is megkapja azokat a lehetőségeket, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy megszeresse és hosszú távon űzze ezt a sportot. A sport legyen számára olyan személyiségformáló erő, amely értéket teremt.
(Cikkünk az Aqua Magazin 172. számában olvasható teljes terjedelmében. Keresse a kiemelt újságárusoknál és a benzinkutakon! És fizessen elő rá, hogy a jövőben se maradjon le exkluzív tartalmainkról!)
