Amikor még aranyásók dolgoztak a Murán

Régen aranymosókkal több hazai folyó, például a Duna, a Dráva és a Mura partján is lehetett találkozni. Bár az aranyászat nagy szabadságot adott, időigényes, fáradságos munka volt, és meggazdagodni sem igazán lehetett belőle.

Ahol a homok vörösesbarna színezetű, ott érdemes lehet arany után kutatni, mert az aranyszemcsék a vörös színű gránáthomokkal és a vassal együtt rakódnak le. Persze ez még kevés a sikerhez, a megfelelő helyszín megtalálása mellett az értékelhető mennyiségű aranyhoz bizony sok időre és még több türelemre is szükség van.

Az aranyat tartalmazó kőzet a természeti erők hatására töredezik, mállásnak indul, s a törmeléket a víz patakokba, folyókba mossa, a termésarany pedig szabaddá válik szemcsék, lemezkék, pikkelyek formájában, majd ahol lelassul a vízfolyás, ott lerakódik a kaviccsal, homokkal együtt. Mivel az arany jóval nehezebb, mint a többi hordalékszemcse, így kitartó mosással kiválogathatók az aranyszemcsék.

„A Kárpát-medence legjelentősebb aranymosóhelyei az Erdélyi-érchegységben, a Szigetközben, illetve a Dráván és a Mura mentén voltak. Az aranymosás legfejlettebb módszerével a csallóközi és szigetközi aranyászok dolgoztak” – meséli Lelkes András, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság Mura-menti Tájvédelmi Körzetének természetvédelmi őre.

Az erdélyi folyók aranytartalmáról a 13. században már Anonymus is írt. Az aranybányászattal együtt az aranymosás is fellendült a középkorban, mert az uralkodók kiváltságokkal segítették az aranyászokat. Később Mária Terézia is szabályozta az aranymosást, és 1776-ban hozott rendeletében támogatásáról biztosította az aranymosókat.

A Mura mentén többek között Molnári, Őrtilos, Péterhida, Tótszerdahely, Vízvár községekből maradtak fenn adatok az aranyászatról. A környékbeli településekről főleg Nagykanizsára vitték beváltani az aranyat – a cikk folytatása elolvasható ide kattintva.