Hazatért a gyönyörű matuzsálem

A gaffrudas, vagy Bermuda-vitorlázatú többárbocos hosszvitorlás hajó, a szkúner – nálunk is meghonosodott németes kiejtéssel sóner – vitorlázatát az Egyesült Államok hajóépítői és hajósai saját nemzeti vitorlatípusuknak tekintik. Ez a vitorlázat azonban valójában holland eredetű, és a hajózástörténet kimagasló amerikai tervezői – Steers, Herreshoff, Burgess és Alden – mellett a legjobb európai hajóépítők is készítettek néhány remekművet, például a lapunkban korábban már bemutatott Adela, Athena és Meteor szkúnereket. Most a múlt század elejének leghíresebb német tervezője, a hamburgi Max Oertz egyik mesterművét, az Aellót ismerhetik meg olvasóink.

Az Aello szülőatyja, Max Oertz rengeteg híres és sikeres hajót tervezett, mások mellett az akkori német uralkodó, II.Vilmos császár számára készült Meteor IV és Germania sónerjachtokat. A császár, aki szenvedélyes vitorlázó volt, jelentős szerepet játszott az exkluzív német vitorlásklubok létrehozásában, és a nagy vitorlásjachtok nemzetközi versenyeinek szervezésében. A Meteor IV sónerrel a brit uralkodó, V. György legendás Britanniája ellen kívánt versenyezni.

Az Aello – a Meteor IV kisebb testvérhajója – egy görög mágnás, Antonios Benakis megrendelésére született. Terveit Oertz 1919-ben vetette papírra, a hajót pedig 1921-ben bocsátották vízre Hamburgban. Benakis, egy híres alexandriai görög kereskedőcsalád leszármazottja, közismert művészetbarát és mecénás volt. Ő alapította az első szervezett görög vitorlásklubot (Yacht Club of Greece), amelynek elnöki tisztét is elsőként töltötte be. A klub első hajója az Aello volt. A szervezet nevének kezdőbetűit belegravírozták a hajó gyönyörű kormánykerekének bronzveretébe, ahol mindmáig látható.
Amikor Benakis elhatározta, hogy az egyiptomi Alexandriából végleg Görögországba költözik, a hazatéréshez az Aello fedélzetét választotta. Benakis néhány évig kalandozott a hajóval a Földközi-tengeren, azután a jachtot eladta egy angol bárónak, a brit birodalom egyik tengernagyának. Az új tulajdonos sokéves világkörüli útra vitte a hajót, majd a második világháború után, 1953-ban ő is eladta. Ezután az Aello bő három évtizedig feküdt egy angliai folyócska iszapágyában, de szerencsére nem ment tönkre, mert az iszap védte, konzerválta és megóvta a kiszáradástól.

Az Aello sorsa csak 1985-ben fordult szerencsésre, amikor egy új-zélandi, Cameron Chisholm felfedezte a folyón elhagyottan álldogáló hajót, és nyomban beleszeretett annak elegáns formájába. Megvette, és azonnal nekifogott a felújításnak, amely végül négy hosszú évet vett igénybe. A munkát Bristolban, majd Southamptonban végezték a legjobb brit szakemberek.

A felhasznált faanyag is különleges volt: Chisholm megvásárolta egy 1917-ben elsüllyedt hajó burmai tíkfarakományát, amelyet a tengervízben eltöltött hosszú idő csak még szívósabbá és szilárdabbá tett, és ebből a rendkívül értékes, különleges exota fából, a fahajóépítés legjobb anyagából készült a felújított hajó teljes szerkezete és berendezése. Az Aello az egyetlen hajó az utóbbi ötven évben, amelynek újjáépítéséhez kizárólag burmai tíkfát használtak fel. A tenger mélyéről jött faanyag segített a sóner régi szépségének és szilárdságának helyreállításában.
Az új tulajdonos Máltára vitte a felújított hajót, majd némi földközi-tengeri kalandozás után eladta egy olasz vitorlázónak, aki a Karib-tengeren és a Panama-csatornán keresztül a Csendes-óceánra hajózott vele. Ő csak rövid ideig birtokolta az Aellót, hamarosan továbbadta egy amerikai iparmágnásnak.

A hajó a ’90-es évek elején megfordult a maine-i vizeken, azután a floridai Fort Lauderdale-ben, az Egyesült Államok legnagyobb vitorláskikötőjében, ahol tökéletes, telivér versenyhajóvá fejlesztették. Ezután az Aello sokáig az amerikai keleti partvidéken kalandozott, miközben sikerrel vett részt különböző nemzetközi versenyeken. 1997-ben megnyerte az Antiqua Classic Regattát, majd ugyanabban az évben részt vett a Transatlantic Race-en.

Egy évvel később visszahozták Európába, a Földközi-tengerre. Itt azután elemébe került a hajó: rengeteg versenyen indultak vele Monaco, Cannes, Portó Cervo, St. Tropez vizein, de távolabb is elkalandozott: 2004-ben és 2005-ben ismét megnyerte az Antiqua Classic Regattát. Sikereit a körülbelül 450 négyzetméteres vitorlázatának köszönhette, amely jó szélben, hozzáértő és lelkes legénység kezében jelentős sebességet biztosított a hajónak.

Az Aello, komoly versenypotenciálja mellett, minden kényelmi igényt is kielégít. A fő szalonban gazdagon felszerelt bár van. A vitorlázáson kívüli időben a szórakozást egy 42 hüvelyk szélességű plazmatévé biztosítja, DVD-vel és Bose Surround Sound hangrendszerrel, de olyan diszkréten elhelyezve, hogy nem üt el a megnyugtató, klasszikus környezettől. A szalon eredeti csillárja 1930-as, art deco stílusú.

A navigációs fülkét magába foglaló fedélzeti ház eredeti bronzveretei, az 1921-es felszerelési tárgyak, a bronz navigációs eszközök és a korabeli szellőzők mind-mind hozzájárulnak a hajó jellegzetes, klasszikus atmoszférájához. A fürdőszobákban még az 1901-ből származó termosztátok is megmaradtak. A fürdőszobákat és az előtereket megvilágító lámpák szerelvényei szintén eredeti, 1930-as art deco stílusúak. A tágas fedélzeten egyszerre 12 személy ülhet asztalhoz, és elegendő hely van a hatalmas koktélpartik lebonyolításához is.

Végül, több mint nyolcvan idegenben töltött év után a kör bezárult, és a hajó hazaérkezett: egy görög vitorlázó vette meg, és visszavitte Görögországba, ahol az Aello első éveit töltötte. Ma a hajó régi fényében ragyog, és szépségével, érdekes történetével, felújításának mesteri színvonalával és nem utolsósorban a nagy sebességének köszönhető remek versenyeredményeivel kápráztatja el a klasszikus hajók kedvelőit.