Madeira egész évben tökéletes úti cél

Madeira nem a semmittevős nyaralások szigete, egész évben burjánzó természet, varázslatos erdők, lávamedencék és szédítő óceáni panorámák várják az utazót.

Öt óra repülés után a Funchal repterére leszállni gyomorszorító élmény volt. A gép ijesztően közel lavírozott a meredek hegyoldalhoz, a szél folyamatosan rángatta a szárnyakat, és úgy tűnt, a leszállópálya végén egyenesen az óceánba gurulunk. Utólag, már az autóbusz megnyugtató biztonságából láttuk, hogy közel kétszáz gigantikus oszlop tartja a reptéri futópálya keskeny csíkját – mintegy 90 méterrel az Atlanti-óceán felett. Ezzel a bravúros építészeti megoldással hosszabbították meg a kifutót, és tették biztonságossá a légikikötőt 2000-re, ám a világ egyik legextrémebb reptere még így is olyan technikás, hogy a pilóták külön kiképzést kapnak rá.

November közepén mi kifogtuk az év valószínűleg legszeszélyesebb, szubtrópusi időjárását. A ciklon minden éjszaka tombolt, napközben pedig a kellemes, huszonegynéhány fokos hőmérséklet mellett az esőkabátot és a napszemüveget felváltva, olykor ötpercenként cserélgettük. Madeira egyébként kedvező éghajlatától sokan reméltek gyógyulást: köztük Sissi osztrák császárné is itt keresett enyhülést tüdőbajára.

A szigetet kivételes természeti szépségei és fantasztikus túralehetőségei miatt elsősorban az aktív utazóknak ajánlom, mintsem a semmittevős üdülések kedvelőinek. A buja, dús növényzet mindenhová bekúszik, nem túlzás kijelenteni, hogy az egész sziget egy hatalmas botanikus kert. Szúnyogokkal azonban nemigen kell számolni, mert az itteni szárazföld „legnagyobb vadállata”, egy apró gyík előszeretettel fogyasztja őket. A legpraktikusabb választás, ha a fővárosban, Funchalban szállunk meg, és onnan csillagtúrákkal fedezzük fel a sziget látnivalóit. Mi is ezt tettük, két egész napos kirándulás keretében.

Funchaltól nyugatnak indulva a keskeny partszegélyen vezető, számos alagúttal tűzdelt gyorsforgalmi úton buszunkat az óceán végtelen tükre kísérte. A látványt olykor megtörték a vízből kiemelkedő hatalmas sziklaképződmények, míg a másik oldalon meredek sziklafalak tornyosultak fölénk.

Az 1419-ben partra szálló első portugál felfedezők sűrű, áthatolhatatlan erdőséget találtak itt: a sziget egyszerre volt lenyűgöző és riasztó, termékeny, ám vad és nehezen meghódítható. Ők még találkoztak „tengeri farkasokkal”, vagyis fókákkal is, méghozzá a mai Câmara de Lobos kis öblében – a festői halászfalu neve és a fókákat ábrázoló falfestmények ma is őrzik ennek emlékét.

Az apró település szépsége, tekervényes utcái és a színesre mázolt halászbárkák látványa az egykori brit miniszterelnököt, Winston Churchillt is megragadta, aki idősebb korában naphosszat festegette itt akvarelljeit. Az ő szemével nézhetünk körbe az öbölben, ha helyet foglalunk a szobra mellett üresen álló széken. A ritka barátfókákat manapság a Madeirához tartozó Kopár-szigeteken láthatják a turisták, kizárólag szervezett hajókirándulás keretében; az állatok az ottani természetvédelmi rezervátumban háborítatlanul élhetnek.

Életemben nem láttam még annyi banánültetvényt, mint a sziget délnyugati részén: a takaros falvak feletti teraszokon, ameddig csak a szem ellát, lengedező banánfák uralják a tájat. A madeirai banán nem felel meg az EU-szabványnak, mert kisebb méretű, így csak Portugáliában árusítják, itt viszont rendkívül sokoldalúan hasznosítják. Népszerű sült köret, különösen a fekete kardhal mellé – amit aznap ebédre mi is megkóstoltunk –, de készül belőle desszert, sütemény, fagylalt, likőr, édes és sós chips is. Mindezt már a következő településen, Ribeira de Brava kikötői zöldségesénél mesélte idegenvezetőnk, majd sorra mutatta a többi, helyben termő trópusi gyümölcsöt is: a kukoricaformájú, pikkelyes ananászbanánt, a rikító színű sárkánygyümölcsöt, a papaját, maracuját, mangót, avokádót és társaikat. Saját tapasztalat, hogy ezek összehasonlíthatatlanul ízesebbek, mint amihez itthon hozzájutunk, így az ott-tartózkodás alatt rendesen feltöltöttük belőlük a vitaminraktárainkat.

Innen egy meredek szerpentinen kapaszkodtunk fel Madeira egyik legkülönlegesebb látnivalójához, az 1150 méter magasan elterülő Fanal-erdőhöz, amely a UNESCO világörökségi listáján is szerepel. Ez valójában egy ősi babérliget, a dél-európai esőerdők egyik utolsó maradványa. A zord hegyi szél megcsavarta és meggörbítette az ezerévesnél is idősebb babérfák törzsét és göcsörtös ágait, az egyik, rémisztő formája miatt, a Boszorkányfa nevet kapta – könnyű volt elképzelni, hogy éjszakánként életre kel, akár a Gyűrűk Urában az entek. Évi leginkább „varázserdőként” emlegette a helyet, mert ködbe burkolózva állítólag egészen misztikus látványt nyújt – pechünkre éppen akkor sütött ki a nap, amikor ott jártunk, így mi ezt sajnos nem láthattuk. Nyugati túránkat a sziget legészakibb részén fekvő Porto Monizban zártuk, ahol november közepén is sokan fürödtek a természetes, fekete lávamedencékben. Nekünk, akik csak szemlélődtünk, így is lenyűgöző volt a látvány: ahogy a bazaltsziklák felett átbuknak az óceán nagyobb hullámai, természetes módon, folyamatosan cserélve, tisztítva a medencék vizét.

Madeirát gyakran nevezik az örök tavasz szigetének, és ez nem puszta marketingszlogen: itt valóban az év minden szakában virágzik valami. Novemberben is rózsaszín és lila murvafürtök (bougainvilleák), narancssárga papagájvirágok, piros és sárga hibiszkuszok, valamint rózsaszín és világoskék hortenzialabdák bontották a szirmaikat, miközben a kertekben már pirosodni kezdtek a mikulásvirág levelei – ez a növény Madeirán akár több méter magasra is megnő. Keleti parti kirándulásunkat végigkísérték az aloe verák, amelyek az út szélén szinte világítottak hosszú, gyertyaszerű száron nyíló vörös virágaikkal.

A keleti oldal szédítő magas sziklaszirtjei szintén emlékezetesek maradtak. Garajau közelében, kinyújtott karokkal az óceán felé nézve áll egy méretes Krisztus-szobor, a Cristo Rei, dacolva a gyilkos széllel. Érdekessége, hogy már 1927-ben felállították, így megelőzte a híresebb riói és lisszaboni hasonló emlékműveket, még ha azoknál jóval kisebb is. De nem is maga a szobor a fő látványosság, hanem a kilátás: Cristo Reitől 232 lépcső vezet le a tengerbe meredeken beszakadó sziklafok végéig – megéri lemenni.

Santanaban a sziget hagyományos, fából készült, zsúpfedeles házikóit néztük meg. Háromszög alakjuk, pirosra mázolt ajtajuk, színes ablakkereteik és virágos kertecskéik a mesebeli manófalvát juttatták eszembe. A településen több, műemlékvédelem alatt álló házikóban ma is élnek idős emberek, de a turisták kedvéért a városháza mellett is felállítottak néhányat, hogy senkit ne zavarjanak a fotózással. Aki virághagymát szeretne hazavinni, annak ajánlom az egyik kisházban berendezett virágboltot: én egy zacskónyi csodaszép kék agapanthust vettem, mindössze 2 euróért.

Madeirán hajdan mintegy ötven cukormalom működött, ezek egyik utolsó fennmaradt képviselője Porto da Cruzban a magas téglakéményével messziről hívogató Engenhos do Norte. Itt ma is hagyományos módszerekkel készítik a rumot, a folyamatot az üzem ingyenesen látogatható kis múzeuma be is mutatja, és természetesen a helyben párolt aguardente de cana meg is kóstolható a shopban.

Keleti túránk méltó befejezése volt a Szent Lőrinc-félsziget, amely a zöld Madeira mellett a sziget vadabb, geológiai arcát mutatta meg. Lent a mélyben szél és eső által formált, látványos sziklatornyok, meredeken leszakadó partfalak színes rétegei tárultak elénk, fenn a tetőn pedig éles gerincek és hatalmas, gömbölyűre csiszolódott kövek nyers szépségében gyönyörködhettünk. A kopár fennsíkon vezető túraútvonalról végig drámai kilátás nyílik az Atlanti-óceánra, folyamatosan újabb fotótémát kínálva – a meredélyek szélén azonban nem árt az óvatosság, mert védőkorlát csak a legnépszerűbb szelfipontoknál van.

A cikk folytatása megtalálható ide kattintva.

(fotók: visitmadeira.com, blog.veltravel.ro)