Ezek Velence sötét titkai

A lagúnák városa Olaszország egyik leglátogatottabb úti célja, amely szinte minden turista bakancslistáján szerepel. Vannak azonban olyan részei is, amelyek árnyékban maradnak, nem véletlenül.

Velence Olaszország egyik legkedveltebb és mint ilyen, az egyik leglátogatottabb városa. Olyannyira, hogy a romantikus település már kénytelen extra turisztikai adót bevezetni, hogy valahogy kordában tarthassa a nap mint nap ki- és beözönlő turistaáradatot. És talán pont ez a tömegturizmus Velence legnagyobb rákfenéje is. Hiába szerepel a lagúnák gyöngye mindenki kötelező bakancslistáján, sokakat éppen az állandó tömeg rettent el a város felkeresésétől.

A Szent Márk bazilika, a Campanile, a Rialto vagy a Sóhajok hídja, az üvegfújásról ismert Murano és a vidáman színes Burano valóban azon velencei látnivalók közé tartoznak, amelyeket mindenki útba ejt, amikor felkeresi a várost. De nem kell beállnunk a sorba ahhoz, hogy tömeg nélkül élvezhessük a dekadensen romantikus, sőt, néha bizony a múlt vészjósló ködébe burkolózó titkos-misztikus Velence titkait.

Torcello – A sziget, ahol Velence elfeledett bölcsője ringott
Az első állomás, Torcello ugyan nem annyira sötét és rejtélybe burkolózó, mint a többi helyszín, de elhagyatott magánya a lagúna egy eldugott szegletében egyfajta nosztalgikus ködbe burkolja a szigetet.

A Velence központjától távolabb fekvő Torcello egykor a lagúna szíve volt, ma azonban egy alig lakott, csendes sziget, melynek időtlenséget árasztó történelmi emlékei, elárvult romjai és az elmúlásról suttogó mocsaras környéke méltó helyet biztosítanak a szigetnek felsorolásunkban. Nyáron ugyan többen keresik fel, de ahogy az első őszi ködök ráereszkednek a tájra, és a turisták elmaradnak, misztikus hangulat telepszik Torcellora.

A sziget, amely a legelső velenceiek menedéke volt, akik Attila hun portyái elől rejtőztek el a mocsárvilágban, az V-VI. század között népesült be. Torcello a bizánci, majd a kora középkor idején virágzott fel igazán, amikor a sótermelésnek köszönhetően több mint 10 ezren éltek itt. Ebből a korszakból maradt fenn két fontos kulturális nevezetessége, a VII. században alapított Santa Maria Assunta székesegyház, amely bizánci mozaikjairól nevezetes, illetve a román kori Santa Fosca templom, amely spirituális atmoszférájával hívogat.

A XX. század derekán Torcello még egyszer, utoljára egy rövid időre felvirágzott. 1948-ban ugyanis – számos ismert filmsztár és művész mellett – Ernest Hemingway is a híres torcelloi szálloda, a Locanda Cipriani vendége volt. Itt írta A folyón át a fák közé című regényének néhány fejezetét, melyből világosan felismerhető Torcello környezete. Az író rajongott a sziget múltba vesző, pusztuló bájáért és elmélkedésre hívó közegéért.

San Michele – A holtak szigete
Az egykor két kisebb szigetből álló földdarab 1212-től a kamalduli rend tulajdonában volt. Miután Bonaparte Napoleon francia csapatai elfoglalták Velencét, a császár hatóságilag rendelte el, hogy az itt élők többé nem temetkezhettek a lakott területeken belül, különösen azon kis terek alá nem, ahol egyben az ivóvíz gyűjtő ciszternák is voltak. 1810-ben végül a San Michele szigetre helyezték át Velence hivatalos temetőjét, amely azonban nem egészen egy évszázadon belül betelt.

Ma már csak a kiemelt jelentőségű, híres emberek – mint Igor Sztravinszkij orosz zeneszerző, vagy Ezra Pound amerikai író – sírjai háborítatlanok, mindenki mást 10 év után kihantolnak és egy közös osszáriumba helyezik a csontokat.

A velencei San Michele sziget a világ egyik legismertebb sírkertje, ahol a halál jelenléte nem annyira kézzelfogható, mint inkább méltóságteljes, csendes, elmélkedésre hívó. Azok számára, akik szívesen barangolnak történelmi temetőkben, a sziget látogatása különleges spirituális élményt kínál, egyfajta földön túli nyugalmat a lagúna közepén.

San Servolo – Az elmegyógyintézet szigete
A IX. századtól bencés kolostor, majd 1715-től katonai kórház működött a San Servolo szigeten, utóbbit 1725-ben elmegyógyintézetté alakították, amely 1978-ig működött. Az intézményben alkalmazott kezelések széles palettán mozogtak: elektrosokk, hidroterápia, kényszerzubbony, vagy éppen teljes izoláció.

Ma az egykori elmegyógyintézet múltját a megrázó, sötét hangulatú, de történelmileg jelentős „Museo del Manicomio” kiállítás keretében ismerhetjük meg. Láthatunk itt egy 1716-os gyógyszertárat eredeti edényekkel, boncasztalt, koponyákat, agymintákat, különböző kényszerítő eszközöket, elektrosokk gépeket, kényszerzubbonyokat, de terápiás tárgyakat is: zongorát, festményeket, kézműves alkotásokat.

Poveglia – A kísértetek legendájáról ismert pestiskarantén
A Velence központi szigete és a Lido között elhelyezkedő aprócska, három szigetből álló Poveglia ma teljesen lakatlan, ahová belépni is csak különleges engedéllyel lehet – a szigetet az olasz rendőrség őrzi. De nem volt ez mindig így.

1776-ig teljesen normális szigetként létezett, ekkor azonban kitört a pestis, és – miután a szomszédos Lazzaretto Vecchio karanténállomás már nem volt elegendő – minden megbetegedett embert Povegliára szállítottak karanténba, ahonnan a többség sosem tért vissza. A feljegyzések szerint mintegy 200 ezer ember halt meg itt a járvány során, akiket itt különítettek el.

1922-ben egy olasz ideggyógyász nyitott elmegyógyintézetet Poveglián, ahol elsősorban szegény idős embereket „gondoztak. A gyógyítás ugyanis mindent, csak nem a betegeket szolgálta: teljesen értelmetlen, megalázó és fájdalmas emberkísérletek zajlottak ugyanis a zord falak között, többek között számtalan lobotómia is. Az intézményt végül 1968-ban bezárták, de felszámolása végül nem történt meg, ma is minden ugyanabban a formában látható, mint 1968-as bezárása idején – írta a borsonline.hu.