A Covidnak köszönheti, hogy kapitány lett: Julia Janowska

A lengyel Julia Janowska a civil foglalkozása mellett azzal is foglalkozik, hogy az új hajót a gyárból a vízen a megrendelőhöz szállítja, azaz áthajózik vele a célállomásra.

Már a beszélgetésünk elején lerohanom őt a kérdéssel: mi hiányzik a legjobban, amikor akár 3-4 hónapot is eltölt a nyílt vízen? Elmereng, majd azt mondja, sosem gondolta volna, hogy ennyire ki lehet éhezni a színekre, hiszen amikor hajózik, nincs körülötte más, csak szürke, fehér és kék. Szóval hiányoznak neki a természet más színei, és persze a lánya mosolya.

Eladta a kávézóját, hogy vitorlázhasson
„Hogy mi jelenti a legnagyobb kihívást a nyílt vízen? Minden alkalommal, amikor nekiindulok a tengernek vagy az óceánnak, az jut eszembe, bármi történhet velem, akkor is vissza kell térnem a lányomhoz. Talán ez az, ami az út során fejben egyben tart, a végső cél, hogy őt újra magamhoz ölelhessem. Ha valaki hajós életet él, ahhoz egy kicsit bolondnak kell lenni. Sőt, nem is kicsit! – nevet. – Én évente csak egy több hónapos utat vállalok, mert egyrészt fontos a családom, a barátaim és még a munkám is, másrészt szeretném, ha a vitorlázás a szenvedélyem is maradna. Így hát mindig van egy civil állásom, amit nemegyszer beáldoztam már a hajózásért. Például legutóbb egy nemzetközi fénykiállítás projektmenedzseri státuszát.” Julia hétköznapi hivatása most összecseng a vitorlázással, jelenleg ugyanis Gdyniában vezeti a Maritime Egyetem által üzemeltetett vitorlás- és vízisport-központot – nap mint nap azon a környéken dolgozik, ahol kislányként ismerkedett a vitorlásélettel. „Tanfolyamokkal, táborokkal kezdtem, aztán ahogy múltak az évek, a tengeri élet egyre jobban vonzott engem. Mind nagyobb hullámokat szerettem volna megszelídíteni, egyre hosszabb utakon, csakhogy ez nagyon drága hobbi.

Egyszer mégis eladtam a kávézót, amit üzemeltettem, hogy elutazhassak vitorlázni a Karib-tengerre. Életem legjobb döntésének bizonyult, mert rengeteg tapasztalatot szereztem. A baj csak az volt, hogy tudtam, az anyagiak miatt ez nyilván nem rendszeresíthető. Miután hazajöttem, jelzett a sors: a Facebookon szembejött velem egy hirdetés, hogy vitorlázásban jártas embereket keresnek nemzetközi jachtszállításhoz. Így kerültem az egykori mentorom, Hanna legénységébe, aki megtanított akár hónapokig túlélni a tengeren. Egy vadonatúj hajóval átkelni az óceánon és sértetlenül leszállítani az első tulajdonoshoz egyrészt hatalmas felelősség, másrészt nagy kockázat, hiszen nem ismerjük a hajó menettulajdonságait, esetleges hibáit. Az útra saját holmikat kell hoznunk, mint biztonsági felszerelések, konyhai dolgok, hálózsák. A hajót ugyanolyan állapotban kell átadni, mint ahogy átvettük, ezért mindent meg kell óvnunk, ami nem könnyű, a hosszú út során ugyanis megsérülhetnek, karcolódhatnak, eltörhetnek dolgok. Ezért fóliával, kartonokkal, szövetekkel védjük a szekrények tetejét, a sarkait, a padlót, a matracokat. Ez a feladat monoton, és szinte minden nap ugyanaz: hárman egymást váltva figyelünk, tartjuk az őrséget, kezeljük a váratlan helyzeteket és így tovább” – mesél a hajós mindennapokról.

A Covid idején is hajózott
Mielőtt kapitány lett, legalább 25 ezer mérföldet hajózott a nyílt vízen. A szállítás a legénység csak nőkből áll, amiből többek között Görögországban gyűlt meg a bajuk, ahol a parti őrség nem akarta elfogadni, hogy a hajón nincs férfi kapitány, majd megállította őket, és a rendőrséggel, illetve drogkereső kutyákkal vizsgáltatták át a fedélzetet. Ez a hozzáállás egyébként Julia szerint egyáltalán nem jellemző, ma már világszerte egyre több nő dolgozik a tengeren. „Ez régebben valóban férficentrikus világ volt, de az elmúlt néhány évben jelentős változás állt be. Leginkább annak köszönhetően, hogy mi, nők, ebben a szakmában nagyon összetartunk, támogatjuk egymást. Néhány éve az is ritka volt, hogy amikor rádión felvettem a kapcsolatot egy másik hajóval, női hangot halljak a vonalban. Mára ez teljesen megfordult.” A Covid idején vállalt először önálló kapitányként utat, amit a lengyel vitorlásbizonyítványa tett lehetővé. Mint mondja, ő a pandémia egyik nyertese: a vírustól és az ennek kapcsán megjelent szabályozásoktól, procedúráktól a hajósok nagy része tartott, így sokan nem mertek nekiindulni. „Jó lengyel mentalitás szerint hajlamos vagyok arra, hogy amit mások szerint nem lehet, azt megpróbálom. Hiány volt kapitányokból, így betöltöttem azt az űrt. Kisebb megszakításokkal másfél évig voltam a nyílt vízen. Mire visszatértem Lengyelországba, az utaknak köszönhetően komoly önismeretre tettem szert, és úgy érzem, azzá váltam, aki igazán vagyok” – magyarázza.

Megbirkózott a sok felelősséggel
Amikor arról kérdezem, mik a legemlékezetesebb emlékei az óceánról, nem kezd bele a rémtörténetekbe. Azt mondja, minden út során sok a veszélyhelyzet, amikor gyorsan kell dönteni, azok érzelmi feldolgozására akkor és ott nincs is idő. „Hónapokig a vízen élni egy 15 méter hosszú hajón ugyanazzal a társasággal, nagyon egyhangú feladatok között – ez lehetőséget teremt arra, hogy egy kicsit elmélyedjünk magunkban. A legtöbb tennivalót a hajón egyedül végezzük, ami könnyen vezethet az elmagányosodás érzéséhez. Fontos a rutin és az előre tervezett ismétlések, éppen ezért a késő délutáni közös étkezés minden nap szent volt. Olyankor közösen ülünk le enni, és a nap egyik legfontosabb témája az aktuális helyzeteken túl az volt, hogy másnap mit főzünk. Az étel az egyetlen, ami a monotonitásban változatosságot jelenthet. Volt már, hogy úgy döntöttünk, holnap vasárnap lesz a fedélzeten, és ennek megfelelően főztünk. A legtöbb vitorlázó kiváló szakács is.” Arról is mesél, hogyan tanulta meg kezelni a nehéz érzelmi helyzeteket. „Egyszer rádión megkaptam a hírt, hogy az egyik kollégám édesanyja elhunyt. Hatalmas vívódást jelentett, hogy elmondjam-e neki, vagy csak miután kikötöttünk. Végül mindannyiunk érdekében magamban tartottam, hiszen az óceán közepéről úgysem tudott volna ezzel a helyzettel mit kezdeni, viszont ha kibillen a nyugalmából, és nem tudja úgy ellátni a feladatait, az veszélyt jelenthet mindannyiunkra nézve. Miután kikötöttünk, és elmondtam neki, értette, mi miért történt és megmaradt a barátságunk. A hajós kapcsolatok különlegesek. Miután egy-egy út véget ér, lelkileg túltelítődünk a közös élményekkel és megpróbáltatásokkal, és nem biztos, hogy keressük egymást. Azonban pontosan tudom, hogy ha segítség kell, ha szükségem van támogatásra, bármikor, az éjszaka közepén is felhívhatjuk egymást. Ez az érzés biztonságérzetet teremt akkor is, ha távol a hajós csapattól, a hétköznapi életünket éljük” – árulja el Julia.

Szurovecz Kitti

(Cikkünk eredetileg és teljes terjedelmében az Aqua Magazin 168. számában jelent meg. Fizessen elő rá, hogy ne maradjon le exkluzív tartalmainkról!)