Az egyik legrosszabb ötlet volt: a balatoni angolnatelepítés

A hazai angolnagazdálkodás hivatalosan 1961-től 1991-ig tartott. Az 1985-ös és az 1991-es balatoni angolnapusztulások egyértelmű okait a mai napig homály fedi.

A szakirodalom szerint Magyarországon hivatalosan 1961-től tartják számon az angolnagazdálkodást, de az első említés egy külföldről származó ivadékról már egy 1595-ös okmányban megtalálható volt.
Hazai telepítésekre a 19. század közepétől került sor, az 1895-ös országos mezőgazdasági kiállításon mutattak be kifejtett példányokat, amelyek vélhetően az 1870-es években végzett kihelyezésekből származhattak.

1887-ben 300 ezer ivadékot engedtek szabadon a Ráckevei-Soroksári Dunába. 1890-ben a Balatonba 20 ezer ivadék került, de jutott angolna a többi között a Velencei-tóba is. A gond azonban már itt elkezdődött, ugyanis senki sem tudta megtippelni, hogy a korábban a tóba csak elvétve tévedő halak hogyan érzik magukat, és az ivadékok mekkora része éli meg a felnőtt kort. Éppen ezért 1962 és 1991 között több mint 80 millió egyedet engedtek szabadon a magyar tengerben, ami bizony jócskán túllépte nemcsak a szükséges, de az észszerű mennyiséget is.

Ennek ellenére a boldogság nagy volt, hiszen az üzlet beindult, és igazából az sem érdekelt senkit, hogy a károk már ekkor jelentősek voltak. Az angolna ugyanis már az első években több, őshonos halfajt kiirtott a tóból – felzabálták az ikráikat –, és teljesen eltüntették a kövek között lapuló rákfajokat is, lévén ott is elérték őket, ahol a többi hal nem fért hozzájuk.

A fentebb említett ivadékmennyiség pedig biztosította, hogy a Balatonban a mai napig is jelentős mennyiségű angolnát látni, noha a tóban nem szaporodnak. Ezeknek a halaknak a legidősebb példányai akár 70-80 évig is elélnek, így – bár 1991-ben megszűnt az utánpótlásuk – még sokáig eléldegélnek a magyar tengerben.

1985-ben, majd 1991-es hatalmas angolnapusztulások voltak a Balatonon. Utóbbi esetben közel 400 tonna volt a veszteség, de 1985-ben is megrázó volt a tó képe, ráadásul éppen főszezonban. Annak ellenére, hogy egy kisebb hadseregnyi ember dolgozott a tetemek eltakarításán, a helyzet katasztrofális volt. A partokat ezüst és fekete szőnyegként borították az elpusztult állatok, és a csónakázók a vízen is az úszó maradékok között lavírozva tudtak csak haladni.

A két nagy angolnapusztulás okai elolvashatók ide kattintva.