Az 1968-as verseny után a szervezők kötelező tették egy 500 mérföldes kvalifikációs táv megtételét, de ezzel együtt is 55 hajó (10 nemzet képviseletében) nevezett a soron következő regattára.
Eric Tabarly 1964-ben győzött, az 1968-as viharos regattán kiállni kényszerült, de hajója, a Pen Duick IV újra ott volt a rajtnál: intenzív tesztelést és fejlesztést követően Alain Colas vette meg, akiből aztán a francia szólóvitorlázás újabb ikonja vált. Abban az évben az Atlanti-óceán csak egy rövid vihart produkált, részben ennek is volt köszönhető, hogy Colas 20 nap és 13 óra alatt teljesítette a távot – öt nappal gyorsabban, mint Geoffrey Williams négy évvel korábban. És 16 órát vert Jean-Yves Terlain 128 lábas (39 méteres), gigantikus egytestűjére.
A harmadik, ötödik és hatodik helyet is többtestű vitorlás foglalta el, jól mutatva az ezekben a hajókban rejlő potenciált, illetve előrevetítve az óceáni vitorlázás jövőjét.
Marie-Claude Fauroux (Aloa VII) lett az első nő, aki célba ért az OSTAR-on, majdnem 33 napos ideje a 14. helyre volt jó, míg Anne Michailof (PS) futott be utolsóként, épp csak pár órával a 60 napos limitidő lejárta előtt.
Colas a következő évben – ugyanúgy szólóban – a Föld körbevitorlázásával került be végleg a történelemkönyvekbe, aztán 1978-ban, az első Route du Rhum versenyen hajójával együtt eltűnt. Ennek az oka a mai napi ismeretlen.
(forrás: rwyc.org, fotók: radiofrance.fr; tantonyachtdesign.blogspot.com; jesterchallenge.wordpress.com; rwyc.org)
