Eszes Tamás – A lézeres legenda

Kétszeres olimpikon, sokszoros magyar bajnok, edző, klubvezető. Nincs olyan sikeres magyar Laser/ILCA vitorlázó, aki ne fordult volna meg a kezei között.

Aqua: Tomi, laza harminc éve ismerlek, de az utóbbi időben leginkább a külföldi sikereid jutnak el hozzánk. Beavatnál minket a napjaidba?
Eszes Tamás: Kétlaki életet élünk, de a szívünk mindig a Balatonhoz húz. Bogi szülei telkén, Arácson építettünk magunknak egy fészket, ám a vitorlázással leginkább az elmúlt tíz évben létrehozott bázisunkon, Gran Canarián foglalkozunk. Így talán érthető, hogy az év majd 300 napját Las Palmasban töltjük. Itt a helyi vitorlás szövetség közvetlen partnereként biztosított számunkra – a fantasztikus természeti környezet mellett – a működéshez szükséges infrastruktúra is. Az élet laza, nyugodt, a hőmérséklet közel állandó, ahogy a szél is, senki nem siet, hiszen nem szökhetsz el csak úgy szigetről. Igaz, az utóbbi évben egyre többet voltunk itthon, de vágyunk vissza.

A kezdetekben csak téli felkészülési bázisban gondolkodtunk, majd ahogy teltek-múltak az évek, azon vettük észre magunkat, hogy kialakultak az egész éves működés feltételei. Napjainkra 25-30 fiatal, versenyzésre alkalmas Laser/ILCA hajó áll a hozzánk látogató vitorlázók rendelkezésére. Mi erre az osztályra specializálódtunk, korra, méretre, nemzetiségre, tudásszintre való tekintettel minden igényt ki tudunk szolgálni. A vállalkozásunk szereposztása az alábbi: Tóth Mátyás felel a versenyzők fizikai felkészítéséért, a feleségem, Tóth Bogi a működtetést biztosítja, és ha az elfoglaltságai engedik, akkor csodás fényképeken keresztül számol be az általam koordinált vízi munkákról, amelyet több szakedző támogat.

Aqua: Komoly utat tettek meg Balatonalmáditól Las Palmasig, de ne ugorjunk ekkorát az időben. Hogy és hol is kezdődött a vitorlázóéleted?
E. T.: Olyan hatéves koromban ismerkedtem meg a sportág alapjaival Almádiban, míg Detta (Eszes Bernadett, szintén sikeres vitorlásversenyző, edző), a nővérem kicsit korábban, Keszthelyen, hiszen eredetileg ott laktunk, ott születtünk. Ám amikor édesapán Eszes Béla (sikeres Optimist-edző, Finn-vitorlázó) a Balatonalmádi Építők SE edzői állását megkapta, mi követtük őt ide. Gyerekfejjel fel-alá rohangáltam a pályán, komolyabb eredmény nélkül, ezért átültettek egy évre Cadet-mancsaftnak komolyodni. Majd 9 évesen visszaültem Optimistbe, és ettől kezdve édesapám volt az edzőm, a hajóosztály végéig.

Balatonalmádi a nyolcvanas években az utánpótlás vitorlázóélet fellegvára volt. A három nagy egyesület, az Építők (edző: Eszes Béla), a Volán (edző: Kálóczi Antal) és a Videoton (edző: Lovas András) szinte ontotta magából a tehetségesebbnél tehetségesebb vitorlázókat. Akkoriban egy hétvégén csak itt az öbölben közel nyolcvan OP hasította a hullámokat. Az egyesületek közötti remek együttműködés eredményeként kialakult helyzetben könnyű volt felnőni a kihívásokhoz.

Aqua: Versenyzőként részt vettél két olimpián és edzőként is teljesítettél egyet.
E. T.: Az 1996-os atlantai játékokon nagyon gyerek voltam, kellemes élményként emlékszem rá, de abszolút nem versenyként éltem át. Egy nyaralás, egy egzotikus kirándulás volt számomra, de teljesen felkészületlenül vettem részt rajta. A 31. helyen végeztem, ami biztos lehetett volna jobb is.
Négy évvel később, 2000-ben Sydney-be már felkészülten érkeztem. Ennek kapcsán már beszélhettünk olyan fogalmakról, mint formaidőzítés, időeltolódás, egyszóval kiváló állapotban érkeztem és élveztem is a versenyzést. Az első nyolc futamban folyamatosan az első hatban hajóztam, amikor egy második helyezésemet kióvták úgy, hogy nem értesítettek az óvásról. Kvázi egy nélkülem tartott óvástárgyaláson zártak ki. Ez teljesen összetört, ám mindezek ellenére a 18. helyen végeztem. Megtanultam egy életre, hogy milyen a hullámvasúton utazni és lentről felfelé kapaszkodni, küzdeni.

Ezt követően a Testnevelési Főiskolán megszereztem a testnevelő tanári diplomám, és válaszút elé kerültem. Hajózás vagy munka? Egy kapóra jött lehetőség segített a döntésben, így 2002-ben abbahagytam itthon a versenyzést, elköltöztem Horvátországba, és elvállaltam a „kihívást” – egy kikötőt kellett a nulláról felépíteni, és ezt közel öt éven keresztül csináltam.

Próbálkoztam persze közben a vitorlázással is, de be kellett látnom, hogy nem megy. Ha nappal hajózol, és laza 40 nem fogadott hívás vár, amikor partra érkezel, illetve ezeket megpróbálod éjfélig rendezni, akkor nem biztos, hogy másnap felkészülten állsz oda a rajtvonalra. Talán 2002-ben esett meg velem Medemblikben, hogy nem fértem bele az arany csoportba. Ez sokkoló volt – feltettem a Lasert az utánfutóra, és lezártam egy szakaszt az életemben.

Később akadt egy újabb olimpiai lehetőség, de azzal sem tudtam élni. 2003-ban a Czégai Peti–Kutassy Laci 470-es páros szétült, és beültem Petinek mancsaftolni. Elköltözött hozzám Horvátországba ősszel, és elkezdtünk készülni a 2004-es olimpiára. Nyolc hónapunk volt rá, a kvótaszerzés a zadari világbajnokságon volt, és négy hónap után eljutottunk arra szintre, hogy súlyban is jók voltunk és megtanultam mancsaftolni. Egyetlen versenyen indultunk decemberben, Imperiában, ahol másodikak lettünk, és ezt biztató jelnek vettük. Aztán elmentünk síelni, amit nem lett volna szabad: elestem, és négy darabra törtem a vállamat. Így vége lett a 470-es történetnek, ezzel párhuzamosan a kishajós pályafutásomnak is.

Aqua: Napjaink elismert Laser-edző vagy, az összes sikeres magyar versenyző megfordult a kezeid között. Mi vezérel, mi motivál ebben a szerepedben?
E. T.: Kezdjük azzal, hogy soha nem akartam edző lenni, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha ezzel fogok foglalkozni, pénzt keresni.

2008 környékén érkezett Vadnai Pétertől a felkérés, hogy segítenék-e a gyermekének, Vadnai Benjáminnak (mára kétszeres olimpikon Laser-versenyző) hajóosztályt váltani, mivel az Optimistet Laser 4.7-esre szerette volna cserélni. Edzettünk együtt az Adrián, a Balatonon, majd amikor már egy kisebb csapat is kialakult körülötte, visszatértünk együtt Trevor Millar SailCoach bázisára. Ő volt az első tanítványom, aki végül Laser 4.7-világbajnok lett. A későbbiekben lehetőségünk nyílt Vadnai Jonatán és Érdi Mári nemzetközi felkészülését is támogatni.

Ezzel együtt kialakult egy szoros sportszakmai együttműködés SailCoach csapattal, és ennek a gyümölcsként az új bázis Franciaországból Máltára költözött 2013–2014 telén. Akkoriban Trevor az olimpikonokra fókuszált, míg mi az ifjúsági utánpótlásra. Ám később megesett, hogy megfordítottuk a szereposztást, és mi adtuk az olimpikont. Ennek köszönhetően edzőként is részt vehettem az ötkarikás játékokon Tokióban, 2021-ben, ahonnan egy kilencedik hellyel gazdagabban tértünk haza a görög tanítványommal.

Amikor elkezdtem a mai műhelymunkánkat felépíteni, akkor az lebegett a szemem előtt, ami a saját pályafutásomból hiányzott. Erre a tematikára építettünk, a kezdetekben ifjúsági korosztállyal, míg a végére edzői szerepben is eljutottunk egy olimpiára.

Nagy R. Attila

fotók: Cserta Gábor

(Cikkünk eredetileg és teljes terjedelmében az Aqua Magazin 161. számában jelent meg. Fizessen elő rá, hogy ne maradjon le exkluzív tartalmainkról!)