Kaiser Kristóf neve sokak számára a Prospex Teammel és a Kékszalag dobogóival forrt össze, ő maga mégis azt mondja: a vitorlázás legőszintébb formáját egyedül, szólóvitorlázás közben éli meg.
Aqua: Mikor ismerkedtél meg a vitorlázással?
Tizenkét évesen találkoztam vele először, egy osztálytársam vitt el egy táborba, amit Eszes Béla – Eszes Tamás olimpikon édesapja – vezetett, és ott ragadtam egész nyárra. Béla bával gyorsan született egy „megállapodás”: én segítettem pakolni a táborok alatt, intézni a dolgokat, ő pedig cserébe foglalkozott velem. Így szívtam magamba az alapokat.
Aqua: A hajóosztályokat tekintve végigjártad a ranglétrát?
Igen, lépésről lépésre. Optimisttel kezdtem, aztán jött a Zoom 8 – akkoriban ez egy friss kezdeményezés volt, Fundák György hozta be, csak sajnos 5-6 év után kifulladt a Laser (ma ILCA) 4.7 miatt. Az első világversenyeim ehhez a hajóhoz kötődnek, és 2005-ben ebben nyertem az első bajnoki címemet.
Hat magyar bajnoki elsőségem van, ezeket a Zoom 8-on kívül a Laser különböző ágiban, illetve Melges 24-ben szereztem. A hat önmagában lehet, hogy nem hangzik soknak, de mellette ott van két Laser Európa-kupa-győzelem, egy osztrák bajnoki cím és tizenkét ezüstérmem, amiknek nagyon örülök. Az ezüstök döntő többségét Berecz Zsombor mögött szereztem, és ezeket nem második helyeknek élem meg, hanem olyan évek mércéjének, amikor egy történelmi jelentőségű magyar vitorlázó mellett kellett jól menni.
A kékszalagos katamaránprojektjeim nyolc éve alatt egyszer tudtam újra komolyabban visszatérni az egyéni versenyzéshez, a Covid első évében, amikor kicsit megállt a világ, és a korlátozások miatt egyedül tudtam csak vitorlázni. Ebben az évben újra elindultam a Finn Dinghy országos bajnokságon. Zsombi fölényesen nyert, én pedig ugyanilyen magabiztosan lettem második. Sok kihagyás után ez nekem nagy visszajelzés volt: megvolt a tempó, de még van miért dolgozni.
Aqua: Mi vonzott vissza a Prospex Teammel elért sikerek után újra kishajóba?
Nyolc év katamarános Kékszalag után hiányzott a pályaversenyzés, olyan volt, mintha kimaradna valami alapvető része annak, amiért ezt az egészet szeretem. Sokan azt gondolják, hogy az utolsó évemben a Fifty-Fiftyvel kialakult óvási helyzet vette el a kedvem, de nem erről van szó.
A Prospex Teammel (korábban Extreme Sailing Team) rengeteget kaptunk a csapatsporttól: hatszor álltunk a Kékszalag dobogóján, és csak két olyan év volt, amikor ez nem jött össze. Nyertünk Fehérszalagot és Ezüstszalagot is, mindezt úgy, hogy a nulláról hoztuk létre azt a rendszert, ami képes volt ezekre az eredményekre.
Ezzel párhuzamosan a „privát” életemben felépítettünk egy sikeres, 12 fős ügyvédi irodát. Mindkét fronton teljes erőbedobással működtem.
Viszont kiderült, hogy ezt a kettős terhelést nem lehet a végtelenségig fenntartani. A Prospex Team 11 fős volt, és a projekt körül sokszor húsz feletti létszám mozgott hétről hétre. Csapatvezetőként sokszor azt éreztem, hogy egyszerre kellene száz százalékot adnom a vízen és a háttérben is, de ez már nem ment. Próbáltunk változtatni dolgokon, hogy „csak” kormányos legyek, de a felelősség nem így működik.
Közben pedig egyre erősebben vágytam vissza arra, hogy újra egyedül legyek a hajóban: tiszta helyzet, tiszta döntések és minden következmény az enyém.
Aqua: A visszaváltás zökkenőmentes volt?
Meglepően gyorsan jött a visszajelzés. Az első, 2024-es szezonban – ami félig még Kékszalag-év is volt – harmadik lettem a Finn Dinghy Európa-bajnokságon. Szerencsére a verseny októberben volt, így volt időm készülni. Ez nekem óriási lökés volt, azon a versenyen minden összejött, de tudtam, hogy igazából még nem tudok stabilan ilyen eredményeket hozni, dolgozni kell tovább.
A tavalyi szezonban a Nápolyban tartott Eb-n sokáig a 4-5. helyem álltam, aztán az utolsó nap kockáztattam a dobogóért, és végül visszaestem a 18.-ra. Bár akkor az nagyon fájt, mégis jó érzéssel jöttem el, mert inkább bukjak bele a dobogóért vívott harcba, mint hogy „kényelmesen” beérjek egy szerencsés tizedik helyre.
A Garda-tavon, a Trofeo A. Menonin hetedik lettem, amire szintén büszke vagyok. A világbajnokságon viszont összeszedetlen voltam – ilyen is van, ebből tanul az ember a legtöbbet.
Aqua: A pályaversenyzéshez kötődő kezdés és a mostani folytatás között szép eredményeket értél el csapatban is. Miként váltottál nagyhajóra?
A londoni olimpia előtt a Laser magyar válogatott A keretében voltam Berecz Zsomborral, de egy betegség és a finanszírozási háttér változása miatt újra kellett gondolnom, hogyan és merre tovább. Feladtam az olimpiai álmot és beiratkoztam a jogra. A Kékszalag a kishajós évek alatt folyamatosan ott volt a fejemben, valahogy mindig vonzott, de addig még voltak állomások.
A laseres évek után Litkey Farkassal úgy állapodtunk meg, hogy ad nekem egy J24-es hajót a bajnokságra, ha ledolgozzuk nála a bérleti díjat. Hercsel Erik biztosította a vitorlákat, beneveztünk a pénteki regattasorozatra, megnyertük Erikkel, az ob-n pedig az általam összerakott fiatal csapattal harmadikok lettünk. Ezután megkeresett egy Melges 24-tulajdonos, hogy építsünk új csapatot – kettőt pislogtunk, és bajnokok lettünk, pedig akkor kifejezetten erős mezőny volt, többek között Litkey Árpi, Nyári Gyula és Pomucz Tamás ellen is volt szerencsém küzdeni.
Később a Principessa tulajdonosa keresett meg, hogy ütőképes csapatot szeretett volna. Én több mint tíz vitorlázót hoztam, és a Kékszalagon egy egészen elképesztően szoros versenyben, közel 19 óra versenyzés után mindössze 45 másodperccel kaptunk ki Király Zsoltéktól. Bár nem nyertünk, nagy élmény volt megélni, hogy össze tudtunk rakni egy erős, működő csapatot.
Belevágtunk az Extreme Sailing Team katamaránprojektbe: esélytelenként nyertünk Fehérszalagot, a Kékszalagon harmadikok lettünk. Utána jött az AC45: két év alatt egy ötödik és egy második hely a Kékszalagon, aztán Lichtenberger Attilával megalapítottuk a Prospex Teamet, és csak jöttek az eredmények.
Ezután egy AC45-ös fejlesztésébe vágtunk bele, amivel három évig vitorláztunk, és már az első évben meg tudtuk verni az akkor kétszeres győztes testvérhajónkat, az RSM-et.
Aztán jött a 2024-es Kékszalag, három AC45 elképesztően szoros küzdelme, amit hazafele Zánka vonalától vezettünk, és a cél előtt kaptunk ki a Fifty-Fiftytől. Nagyon sajnáltam, hogy így alakult, szerettem volna győzelemmel távozni a Kékszalag világából, de tudtam, hogy itt meg akarok állni. Ha a következő évben összejönne és nyernénk, az odavezető út több áldozatot követelne, mint amennyi örömet ez jelentene.
Aqua: Végig a munka mellett csináltad a nagyhajós projektet?
Én olyan alkat vagyok, hogy ha valamibe belekezdek, akkor teljes odaadással szeretem csinálni. A jogon évfolyamelsőként diplomáztam, országos tanulmányi versenyeken szerepeltem eredményesen – ez a maximalizmus egyfelől előny, másfelől teher, de nálam így működik. Viszont éreztem, hogy elérkeztem a határaimhoz. Az irodánk kifejezetten komplex ügyeket visz, amire nagyon büszke vagyok, és ha rangsorolnom kell, ez szakmailag nekem többet jelent, mint bármelyik vitorláseredmény.
Aqua: Melyik versenyzés áll közelebb hozzád, ha szólóban vagy csapatban vitorlázol?
A karakteremhez a szólóvitorlázás áll közelebb. Szeretem a saját ritmusomat, azt, hogy minden döntés tisztán az enyém, és vele együtt a következmény is. Csapatban is szeretek menni, mert rengeteg erőt ad a közös munka, csak ott óhatatlan, hogy nem mindenki ugyanazon a „fordulatszámon” működik.
Szólóban viszont van valami felszabadító: nincs mellébeszélés, nincs kibúvó, és nincs is kire mutogatni – csak te vagy, a hajó, a pálya.
(Cikkünk az Aqua Magazin 170. számában olvasható teljes terjedelmében. Keresse a kiemelt újságárusoknál és a benzinkutakon! És fizessen elő rá, hogy a jövőben se maradjon le exkluzív tartalmainkról!)
