S. O. S. – Vészhelyzet a hajón!
A nyílt tengeren haladó hajók vészhelyzet esetén sokáig csak legénységük leleményességében, vagy abban a csodával határos szerencsében bízhattak, hogy pont jókor kerülnek egy másik hajó közelébe, ami a segítségükre siethet. A helyzet a 19. század végén, a Marconi által kifejlesztett rádiótávírók megjelenésével változott meg.
Először 1899-ben fordult elő, hogy egy hajót a rádiótávírón leadott jelzés mentett meg: az East Goodwin Lightship Anglia délkeleti partjainál került bajba, a vészjelzést követően viszont sikerült kimenteni a legénységet. Hamar felmerült, hogy szükség lenne egy egyezményes jelzésre, amit ilyen esetben alkalmazni lehet, és amire minden elérhető vevőállomáson felfigyelnek. Ezt a jelet ma mindenki ismeri, ám akkoriban még nem létezett.
Mivel a távírók kezelőinek nagy része a szárazföldi kábelek világából érkezett, az S. O. S.-jelzés elődjének a CQ számított, a brit távírászok ugyanis ezzel jelezték, ha valamilyen különleges, minden állomásnak szóló üzenetről volt szó. Ez azonban nem volt nemzetközileg elfogadott, és az 1903-ban tartott első Rádiótávírászati Konferencián az olasz küldöttek nem is ezt a jelzést, hanem az SSSDDD jelsort javasolták a vészhelyzet általános kódjának. A D korábban is használatban volt mint a sürgős üzenetek jelzése, az S talán a hajó szó angol kezdőbetűje, és egyértelmű, három pontból álló kódja miatt kerülhetett elő. A konferencia végül nem hozott döntést, a hajókon felszerelt rádiótávírók többségét üzemeltető Marconi vállalat pedig saját hatáskörében a két korábbi jelet összevonva a CQD-jelzést rendszeresítette e célra.
Végül mégsem ez lett a nemzetközi jel, ugyanis az 1906-os, Berlinben tartott konferencián az egybegyűltek a német távírászok által már korábban is használt S. O. S.-jelzést fogadták el. Később több „megfejtése” is született a jelsornak (Save Our Ships, Save Our Souls – Mentsétek meg hajóinkat, illetve lelkeinket), azonban ezek mind utólagos magyarázatok, a jelzést egyszerűen egyértelműsége miatt fogadták el, mivel ez az egyetlen hárombetűs kód, amely kilenc jelből (…—…) áll a Morze-ábécében, így ezt a legnehezebb összekeverni más üzenetekkel.
A konferencia 1906. november 3-án döntött, a jelet pedig 1908-tól vezették be egységesen. Legalábbis elvileg, a valóságban ugyanis a kérdésnek világfigyelmet kiváltó aktualitást adott a Titanic-katasztrófa, amelynek idején sem volt még teljes az egység, a jéghegynek ütközött, süllyedő hajó távírásza először a CQD-jelet ismételgette, és csak később kezdte ezt az S. O. S.-jellel váltogatni. Egyebek mellett ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a környéken tartózkodó hajók csak némi késéssel indultak el a katasztrófa színhelye felé – írta az index.hu.
