Offshore vitorlázás egy magyar srác szemével

Dénes Bence gyerekkora óta vitorlázik, kezdetben sokat túrázott, majd néhány évet keményen kishajózott, aztán nagyhajókon volt legénységi tag. Kalandjairól, tapasztalatairól mesélt nekünk.

Egy Farr 40-esre kerültem fel 2017 őszén. Új volt a hajójuk, szokták még, a téli szezont végignyomtam velük. Azon a télen esténként bringás futárkodtam, nappal ment az iskola, hétvégén meg vitorláztunk. Utóbbit akkor már jobban szerettem, mint a bulizást, fegyelmezettebb lettem. Tél közepétől egy ismerőstől kapott kontakton keresztül elkezdtem hajókat csiszolni, polírozni, csörlőket tisztítani (ehhez kevesebb szaktudás kell, mert nem voltam képzett karbantartó). Jó fej volt a főnök, nem bánta, hogy valami több ideig tartott miattam, de legalább 100 százalékos lett. 2018 nyarán a szakomon megismert srácon keresztül felkerültem egy Ker 40-esre, amely egy hosszabb offshore programot nyomott. Elhívtak egy 120 mérföldes, 16-18 órás hétvégi offshore versenyre, a következő hétre pedig a Round Ireland Race-re.

Volt némi megtakarított pénzem, és vettem egy jó aláöltözetet. Ez jó ötletnek bizonyult, mivel az idő 75 százalékában kreuzoltunk, csuromvizes voltam, de legalább nem fáztam. Utána hazahoztuk a hajót, folytattuk a sorozatot, amelyet 2018-ban megnyertünk IRC1-ben. Mivel elég sokat voltam a kikötőben, más hajókra is hívtak. A Farr 40-es csapattól elváltam, mert csak nem állt össze a brigád (azért tudtam addig velük maradni, mert ők pályaversenyeztek, és az nem ütötte az offshore programot). Egyetemi haverokkal, az egyik srác apjával beültünk az IRC2-ben versenyző Elan 410-esre, és csak azért lettünk másodikak a tavaszi sorozatban, mert az egyik forduló idején a csapat egy része az egyetemi nagyhajós bajnokságra ment. A második év már keményebb volt az egyetemen, előfordult, hogy a munka, tanulás, sziklamászás, vitorlázás tengely mentén mozogva egy-két napig nem aludtam. A melón keresztül jött a lehetőség, hogy egy Class 40-essel megcsinálunk egy négykezes Azori-szigetek–Nagy-Britannia távot, majd csapattal a Fastnetet, de a tulaj megijedt a hajótól, így nem lett semmi az egészből. Visszatértem a Ker 40-es csapathoz, közben pedig igyekeztem olyan brigádot találni, ahol minden nap tanulhatok.

Tavaly tavasszal heti három-négy napot melóztam, sorban álltak a beadandók meg a vitorlásprogramok – kezdett sok lenni, rám fért a pihenés. Kicsi Budapest, kicsi család, de aztán elmentem Palma de Mallorcára: egy hétig vadkempingeztem, ismerkedtem a helyiekkel, majd hirtelen kaptam három állásajánlatot. A legjobb közülük az volt, hogy két hónapon át egy luxus tengerjáró jacht felújításán vehetek részt Franciaországban, bentlakással. A Fastnetre azért visszarepültem Angliába, majd még három hét Franciaország következett, hogy befejezzük a renoválást. A kettő között hívott egy ismerős, hogy ismer egy hajókapitány, és van-e kedvem egy új, nyolcvanlábas jachttal menni Porto Cervóban, a Rolex Maxi Cupon. Persze hogy volt, de sajnos a hajó árbóca nem bírta a regattát, ám szerencsére mindenki épségben megúszta a kidőlését. Vitorlázás közben volt alkalmam megismerkedni sok emberrel, akiktől megtudtam, hogy az offshore vitorlázásból szerényen meg lehet élni (mellette kicsit azért kell dolgozni, ami jellemzően hajók körüli munkákat jelent). Maga az esemény már csak a helyszín (Porto Cervo) miatt is eszméletlenül puccos, de ezzel együtt nagy az eltérés a hajók között. Az egyik végletet azok a csapatok jelentik, ahol van néhány komoly tapasztalatot szerzett profi meg tíz feltörekvő fiatal (ők adják a kezeket), valamint a tulajdonos barátai.

A másik véglet például a Bella Mente: külön vitorlázó és külön parti csapat (az előbbiek még a vitorlát sem hajtogatják össze), a mólón „dock bag”, benne minden olyan szerszám és tartalék alkatrész, amire délután, a futamok végeztével szükség lehet (ebben nem egyediek). Néhányan még egy hűtőládát is elhelyeznek a szerszámosdoboz mellett, hogy legyen friss, hideg frissítő, amikor kiérnek. Általánosan jellemző, hogy délutánonként átnézik a hajót, a szerelvényeket – még egy eseménytelen nap után is. Ha bármit cserélni vagy javítani kell, azonnal intézik. Ebbe a világba azért nem olyan könnyű bekerülni, minimum az kell, hogy valaki beajánljon.

Októberben indultam a Middle Sea Race-en, ami megint más. A nem helyi hajók napokkal a rajt előtt érkeznek, a szállítócsapat hozza őket. Hozzájuk csatlakoznak azok, akik a felkészítésben segítenek (esetleg már a versenycsapat részei), majd – amikor már minden kész – két nappal a rajt előtt megjönnek a „rocksztárok”. Onnantól igazán éles a program, kezdődnek a célirányos edzések, bújják a meteorológiai előrejelzést. A célba érkezést követően két-három nap megy el szusszanással, pakolással, takarítással, aztán szépen mindenki megindul arra, amerre a programja kívánja. A nagyon profik, akik kifejezetten a versenyre érkeztek, befutó után felülnek a repülőre, és távoznak. Ami nagy élmény: nagyon jó, hogy nincs hideg – az angol partok és az Ír-csatorna megtapasztalása után ezt nagyon nagyra tudja értékelni az ember. Málta egyébként is jó hely, meg az egész Földközi-tenger. Ami a Middle Sea Race különlegességét adja, az a Stromboli. Olyan, mint a Badacsony: minden irányból ugyanolyan, nem érzed, hogy mennél felé vagy távolodnál tőle. Közeledtünk hozzá, nekifogtunk egy vitorlacserének. Sima vízen haladtunk, nyolc csomóval, mire végeztünk, lement a nap, átkerültünk a hegy másik oldalára, ott viszont nemcsak füstöt eregetett, hanem folyt az oldalán némi láva, aztán fent kiköpött valamit – verseny ide, verseny oda, azt azért mindenki megnézte. A táv másik fele sokkal inkább offshore jellegű, ott nem annyira van mit nézni.

(Cikkünk teljes terjedelmében az Aqua Magazin 146. számában jelent meg)