Mozambik – Az óceán vándorai

Egy barátom, aki gyakran fordul meg Dél-Afrika szerte, először vett részt egy dzsiptúrán a mozambiki óceánparton. Magával hozott egy DVD-t, ami mindannyiunk fantáziáját beindította.
Az óceán vándorai, ki tudja mely tájakról keltek útra és itt, a Mozambiki Csatornán, akár egy díszszemlén, sűrű, tömött sorokban haladtak el a part mentén. Elhatároztuk: ide az első adandó alkalommal el kell utazni.
Úgy hozta a sors, hogy összeállt a mi kis expedíciónk. Közülünk mindössze egy valaki már járt már Mozambikban, a többiek mind először utaztak oda. Tízfős csoport szerveződött.

Már a helyszínre utazás sem ígérkezett egyszerűnek. Budapest–Lisszabon–Maputu volt az útvonal, majd utóbbi helyszínen több órát kellett várakozni a csak ott beszerezhető vízumra és minden elképzelhető tételért legomboltak rólunk valamennyit. Maputuban az első meglepetés az volt, hogy a reptér fogadóépületének ajtaját egy elpusztult kutyával támasztották ki – szép kis kilátások! Az ajtón kilépve mindenkit megcsapott a forróság és a pára. Már ott várta a csoportot a legalább negyvenéves, motorháztető nélküli mikrobuszában az anyanyelvén kívül semmi mást nem értő „idegenvezető”. Két rövid napot töltöttünk a fővárosban – ami bőven elegendőnek is bizonyult. Amióta a portugál gyarmatosítók elhagyták az országot – és ez nem a múlt évben volt -, itt valószínűleg semmit nem csináltak! Mindenki egységesen nagyon alacsony életszínvonalon él. Az átlagos havi jövedelem alig éri el a 20 dollárt. Az ország ipara gyakorlatilag nem létezik, kivéve egyetlen erősségüket, a kesudió termelést.

A szűk egycsillagos szálloda végül is elviselhetőnek bizonyult. A közlekedés viszont már nem olyan egyszerű, mert az utakon és járdákon helyenként több méteres szakadékok tátongnak. Az egykor elkezdett utak egyszer csak véget érnek, majd kisvártatva folytatódnak – minden rendszer nélkül. Az egyetlen kulturális intézmény, amit meg tudtunk nézni a Természettudományi Múzeum. A belépő – elsőre meglepő módon – ingyenes. Az egykor valószínűleg jól felszerelt múzeumban a kitömött állatok darabokban, oldalukon kikandikál a kóc – teljes a nihil. Mintha az állatok is az ország helyzetét kívánnák megmutatni. Ennél lepukkantabb helyet nehéz lenne a világon találni – talán épp ezért volt különleges az élmény. Alig húsz éve ért véget a polgárháború. A turizmus fejletlen, az infrastruktúra hiányos. A nép szegény, sok az útonállás. A hosszabb távú utazás közúton nem ajánlott. A terület java része mocsaras. Az úthálózat szinte teljesen hiányzik. Az emberek mindent el akarnak adni – még a saját strandpapucsukat is.

Két nap után felszálltunk egy belföldi járatra, egy negyvenéves, tizenhat személyes Cesnára. Természetesen mindenki túl volt terhelve, hiszen a teljes búvár felszerelés nem könnyű. A pilóta ebből nem csinált problémát, de a túlsúlyért természetesen felszámított fejenként száz-száz dollárt. Igaz, a motortérbe is jutott holmi, de legalább minden fölfért. Nem csoda tehát, hogy a madár vagy három kilométeres nekifutás után tudott csak szárnyra kapni. Aztán egy gyönyörű repülőút következett kétezer méter magasan. A gépen egyszerűen oldották meg a légkondicionálást, mert a pilóta szélvédője annyira össze volt repedezve, hogy csak az oldalablakokat kinyitva láthatott tisztán előre. A gép végül nem kis izgalmak után egy valaha szebb napokat látott, Imhabame nevű település beton kifutójából megmaradt fűtengeren szállt le. Innen mindössze néhány órás autózás és a harmincöt órás utazással el is értük a végcélt, Tofo Beachet.

Az óceánok élővilága különös. A világtengerek óriásai, a bálnák, a legnagyobb cápafaj egyedei, a cetcápák, a hatalmas manta ráják expressz vonatként róják a végtelen vizeket táplálék után kutatva, útban párzó területeikre. Az ezer és ezer négyzetkilométeren keresztül sivatagszerűen kihaltnak látszó vizeket éppúgy hálózzák be lakóik évezredes vonulási útvonalai, mint az eget a légi folyosók. Egyes útvonalak a szárazföldhöz egészen közel húzódnak. Ilyen, megkülönböztetett terület Tofo Beach közelében a Mozambiki Csatorna. Nem véletlenül látogatják tehát szinte egész évben a kutatók és megszállott búvárok. Tofo Beach egy félszigeten fekszik, mely benyúlik a Mozambiki Csatorna irányába. Innen motorcsónakkal könnyen elérhető a mindössze néhány kilométerre fekvő „állatsztráda”. A festői félszigeten két búvárbázis is működik. Három-négy nagyobb szálláshely és a kiszolgáló személyzet lakta piciny falu. A szállások hibátlanok – már egy nemzetközi búvárbázis elvárásai szerint.

A forgalom egész évben nagy. Ez idő tájt elsősorban a cetcápák csapatai vették igénybe az útvonalat. Felkutatásuk leginkább a tonhal halászatra hasonlít. Egy figyelő a motorcsónakra szerelt emelvény tetejéről folyamatosan lesi a vizet. Mivel az elsősorban planktonokkal táplálkozó cetcápáknak szinte nincsenek természetes ellenségeik, bátran mutatkoznak. Hátúszóik messze kiemelkednek a vízből, így az arra járó egyedek könnyen felfedezhetők – napfényes időben. Ha viszont a víz árnyékos, a hullámos felszínem szinte lehetetlen meglátni őket. Megfigyelésük innen kezd bonyolultabbá válni. Mivel ez egy fő közlekedési útvonal, a hatalmas teremtmények nem sokat teketóriáznak, „utazósebességük” autópályához mért. Az egyébként sem lassú motorcsónakok is csak „teljes gőzzel előre” üzemmódban képesek elébük kerülni – így sem minden esetben. Nem sok idő van a vízbe szállásra, de legalább elég az ABC felszerelés (uszony, maszk, pipa), hiszen a cetcápák a felszínen mozognak. Az óriások nem sokat törődnek a lenyűgözött megfigyelőkkel, gyorsvonati sebességgel robognak el mellettünk. Egy ilyen kirándulás szinte csak abból áll, hogy ki-be mászunk a csónakokba és nyomás előre!

Első napunk volt a legszerencsésebb, 19 cetcápát sikerült látni! Később találkoztunk púpos bálnákkal is. Ezek, ha lehet még gyorsabbak. Olyannyira, hogy a 2×85 LE Zodiakkal sem sikerült megközelíteni őket. Ezen a télen egy baleset miatt egyébként is megtiltották a bálnákkal való merülést. Filmesek forgattak ugyanis a púposbálna utazásáról. Az operatőr véletlenül egy anya és a borja közé keveredett. A borjú egyszer csak az anyjához dörgölőzött. A búvár már nem tudott menekülni, a békés óriások akaratukon kívül összeroppantották… Az állatok fotózása sem egyszerű, veszélytelen feladat. Beállításokra nincs idő, csak ösztönszerűen lehet dolgozni. A víz az útvonal erős áramlatai miatt veszélyes. Mindennapos jelenség, hogy a hőmérséklet 18 fokról egy óra alatt 25 fokra változik. A sok plankton miatt a látótávolság változó, de nem több 15 méternél. Korallszirtek itt is találhatók a 25-30 méteres zátonyokon. Az élővilág változatos. Az óceán hatalmas, szinte bármi előfordulhat a parti vizekben, de messze nem olyan sűrűségben, mint például a Vörös-tengerben!
Ha valaki nem kimondottan kutató, akkor is – ha megteheti – érdemes legalább egyszer ellátogatni ide. Ha nem is az ország, mint inkább az óceáni országút megismerése céljából.
Kép és szöveg: Halász Károly