Hodács Attila, avagy Mr. Opticoach

2020. október 2.
Címkék :

Nemcsak Magyarországon, de az egész világon kevés ember található, aki többet tud az Optimistről, mint Hodács Attila. Vannak, akik edzőként vagy hajógyártóként, netán szerzőként teszik le a névjegyüket egy hajóosztályban – ő mindhárom egy személyben.

Aqua: Hogyan kezdődött a kapcsolata a vitorlázással?
Hodács Attila: Szüleim a fűzfői klubban – akkori nevén Fűzfői Atlétikai Klub Vitorlázás Szakosztály, majd Nitrokémia Vitorlás Klub – aktív tagok voltak. Édesapám szörfösként vezetőségi tag volt, míg édesanyám titkári funkciót töltött be a társadalmi működtetésű klubban. Értelemszerűen nekik köszönhetően a gyerekkoromat és fiatal felnőtt éveimet – bő harmincéves koromig – a fűzfői kikötőben töltöttem. Természetesen nemcsak kikötői látogatóként, hanem vitorlázóként, versenyzőként, majd edzőként.

Aqua: Miért fordult egészen fiatalon az edzősködés felé?
H. A.: Szerintem ez egy klasszikus szituáció. Az egyetemi évek alatt nem tudtam olyan intenzitással edzésmunkát végezni, mint azt korábban megszoktam, így az eredmények sem igazán jöttek. Nem volt túlzottan motiváló a környezet, ezért először a klub táboros oktatója, majd vezetője lettem egy-egy évre. Időközben az akkori klubedző is váltásra készült, illetve alakulóban volt egy nagyon fiatal csapat, ezáltal adódott az edzői munkára való váltás lehetősége, amit 21-22 évesen el is kezdtem.

Aqua: Hogyan venne rá egy fiatalt, hogy a vitorlázást válassza?
H. A.: Szerintem ez nem kérdés, hogy sportként a vitorlázást kell választani! Természetesen az ember ilyenkor sorolja a pozitív érveket: ez egy rendkívül összetett sport, sok tudományágat érint, amire rálátást szerezhet az ember, illetve az, hogy az állandóan változó természettel vívjuk a kis csatáinkat – és természetesen az ellenfelekkel –, úgyhogy ez igencsak életre nevelő hatású. Ez nyilván valamennyire benne van a többi sportban is, de mégsem olyan mélységekig, mint a vitorlázásban. Az üzleti élet szintén tele van kiszámíthatatlan dolgokkal, amelyekre azonnal választ kell hozni. Ha ehhez a válaszadáshoz a gyerekek a maguk szintjén hozzászoknak, akkor az életben nem igazán lesznek „elveszve”. A vitorlázásban, technikai sportról lévén szó, nemcsak hivatásos versenyzőként vagy edzőként, oktatóként próbálhatja ki magát később az ember, hanem a rengeteg háttérszakma egyikében is mint a versenybíró, rendező, pályarakó, technikus, kötélmester, szerelvényező stb. Véleményem szerint ezek révén is mutat a vitorlázás többet, mint a többi nem technikai sport.

Aqua: Mely tanítványaira a legbüszkébb?
H. A.: Mindenkivel igyekeztem és igyekszem megtalálni a közös hangot, hogy együtt, közösen fejlesszük az adott versenyzőt. Mindegyikükre büszke vagyok, függetlenül attól, hogy milyen magaslatokba jutottak, mert látom, hogy a nagybetűs életben is megállják a helyüket. Lassan húsz év edzői munka távlatából vannak páran, akik szintén oktatóként, edzőként próbálják ki magukat, és ez számomra külön öröm, mert látom, hogy abból a sok mindenből, amit kaptak a szüleik, a klubjuk, illetve a vitorlázás révén, most úgymond adnak vissza a jövő vitorlázógenerációinak.
Mindezek mellett a mai világban az edzőket a versenyzők eredményei alapján ítélik meg, így öröm az is, hogy azok a vitorlázók, akikkel hosszú éveket foglalkoztam, az Optimist után milyen versenyzői szintre jutottak el – bár nehéz egy-egy vitorlázót kiemelni, mert a csapat is ugyanúgy fontos. Ilyen Margitics Botond mint a legelső tanítványaim egyike – igaz, nem én voltam az első edzője – vagy az „aranygeneráció”, a Vadnai testvérek, a Gyapjas testvérek, Bors Máté, akik még a táborban is nálam kezdték, majd együtt léptünk át a versenyzésbe. De a következő generációból is voltak kiemelkedő versenyzők, mint Wolf Szabolcs vagy Tóth Levente. Ugyanígy a nemzetközi tanítványokat is érdemes megemlíteni, mint az amerikai Thomas Rice-t, aki nyert Op Eb-t vagy az egész klagenfurti csapatot, amely szintén kimagasló eredményeket ért el.

Aqua: Mit tart egy edző legfőbb erényének? Mikor elégedett a munkájával?
H. A.: Az eredmény az egy mérce, egy viszonyítási alap, amit így vagy úgy, de mindenki néz. Kell is meg nem is. Alapjában véve a lényeg, hogy egy versenyzőben fel tudjuk kelteni a küzdést, a belső motivációt, a tüzet, hogy mindennap próbálja önmagát felülmúlni, élesíteni és mélyíteni tudását. Ha ez megy, ha az adott napon az edzésmunkában, az egyéni komfortzónát átléptük – ami amúgy rendkívül nehéz és fájdalmas küzdelem edzői oldalról is –, akkor az egy csodálatos nap. És ha így telnek a hétvégék, hónapok és évek, akkor abból a számok mércéje szerint is jó dolgok jönnek ki. Ez a fajta visszaigazolás adhat megnyugvást az elvégzett munka után. Természetesen amikor egy versenyzővel több éven át foglalkozunk, nemcsak szakmai ismerteket adunk át, hanem személyiségünk egy darabját is, így véleményem szerint fontos a pozitív példa mutatása, a precizitás, a kiszámíthatóság, a határozottság. Ezek jó táptalajt tudnak biztosítani a jövő generációinak ahhoz, hogy utánunk ők vigyék tovább az utánpótlás képzését.

Aqua: Ebben pedig egy szakkönyv is segíti őket. Hogy született meg az Opticoach?
H. A.:
Szó se róla, ennek a kis irománynak igen kacifántos a születése. Az első gondolatokat 2009-ben kezdtem el összegyűjteni, az egyiptomi edzősködésem alatt. Az eredeti ötlet az volt, hogy magamnak summázom az akkori ismereteimet, amihez majd leendő gyermekeim esetén vissza tudjak nyúlni, ha elkanyarodnék erről a pályáról. Éppen ezért vannak benne többségében gyakorlatok, illetve gyakorlatias példák. Aztán ahogy ez lenni szokott, egyre jobban bővült az iromány, ami a végén elért egy olyan pontra, hogy talán megéri publikálni. 2013-ban megjelent angolul az Optiparts kereskedés jóvoltából, 2018-ban pedig új átiratként, az MVSZ jóvoltából magyarul is elérhetővé vált.

(A Hodács Attilával készült interjúnk teljes terjedelmében megtalálható az Aqua magazin legújabb számában.)

   - ha tetszett, ajánld másoknak is!