Természetfilm készült a mesterséges vizeinkről

Gyönyörű és elgondolkodtató természetfilm készült hazánk mesterséges vizeiről, amelyek utolsó menedékei lehetnek több fajnak. Már mozikban Fehér Zoltán Múlt és jelen: Vizeink az ember kezében című filmje.

A Múlt és jelen: Vizeink az ember kezében című film egy négyrészes sorozat második epizódja, de igazából mindegyik megállja a helyét önállóan is. Az első rész, a Vad víz – Aqua Hungarica egy átfogó felvezetés volt, amelyben az ember előtti vizek, gyógyvizek, ősi mocsarak, a Pannon-tenger és élővilága voltak középpontban, és már az is foglalkozott korunk veszélyeivel, amelyek a vizes élőhelyek ökoszisztémáját fenyegetik.

A mostani rész pedig kifejezetten azokat az ember által létrehozott és kontrollált vizeket veszi górcső alá, amelyek egyrészt életet adnak, ugyanakkor az emberi beavatkozások miatt roppant sérülékenyek, és rengeteg veszélyt is hordoznak.

Ártereink 90 százaléka eltűnt és tavaink 75 százaléka ma már mesterséges. Amit természetesnek gondolunk, azt valójában az ember alkotta. A természet túlélő ösztöne pedig igyekszik élettel megtelíteni a mesterséges vizeket, ezért fontos jobban megismernünk és megértenünk ezeket az élőhelyeket.

Fehér Zoltán filmje három évig készült, kb. 20 helyszínen forgott a kamera hazánk mesterséges vizes élőhelyein, a hegyektől az Alföldig. Többek között szomorú képet kapunk a Balaton jelenéről, amit csak akkor érthetünk meg, ha megismerjük múltját, és azt, hogy régen milyen is volt. De járunk a turisták által kedvelt Bokodi-tónál, a Megyer-hegyi tengerszemnél, a bakonyi Gyilkos-tónál, a Deseda-tónál, ellátogatunk a Hortobágyra, a Biharugrai-halastavakhoz és természetesen hazánk legnagyobb víztározója, a Tisza-tó se maradhatott ki. Belesünk a beton alá szorult budapesti patakokba, és lehull a lepel a lillafüredi pisztrángokról is.

A víz a kettőssége az, ami számomra nagyon izgalmas és egyben szomorú: gazdag, mégis kisemmizett. Sok faj volt, amit csak azért volt nehéz felvenni, mert rosszkor voltunk rossz helyen. Édesvízi medúzákat például több bányatóban is kerestünk, olyan helyeken, ahol bizonyított a jelenlétük, mégis kerültek minket. Aztán végül egy véletlen során találtunk rájuk bokáig érő vízben, a Palatinus-tóban, amikor nem is forgatni mentünk – mondta Fehér Zoltán.

A Múlt és jelen cím a fő téma kettősségére utal. Ezek ember által teremtett élőhelyek, mégis ugyanazt a szerepet töltik be, mint a hajdani mocsarak vagy lápok. Sőt, ebben a filmben nem csak mesterséges vizekről esik szó: néhány jelenet a víz hiányáról, az egykori árterekről szól. Ha megnézünk egy vízrajzi térképet a történelmi Magyarországról, az egész Alföld egy hatalmas vizes élőhely volt. Valahogy úgy nézhetett ki, mint most a mesterséges Tisza-tó. A különbség csak az, hogy sokkal nagyobb kiterjedésben. Ezek után nem csoda, hogy a sokan a térségünkre a Vizek országa jelzőt is ráaggatták. Ma már nem aggatnák rá.

„Minden, ami ezeken az élőhelyeken történik, azt vízügyesek, tógazdák, sok diplomával, precíz mérőeszközökkel kontrollálják. Szabályozva van a vízszint, telepítve vannak a halak, nádas is csak ott nőhet, ahol az nincs útban a gazdaságnak. Néhol kicsit jobban szabályoznak, néhol kevésbé. Ott, ahol kevésbé, ott egy olyan mellékhatással találkozhatunk, hogy a természet teret hódított. Vannak olyan tógazdaságok, amelyeket fontos ősi vizes élőhelyek mentén létesítették. Itt a tógazdák törvényileg kötelezve vannak arra, hogy hagyjanak meg a természetnek olyan területeket, ahol nem folyik munka. Ezek azok a területek, ahol a lehető legnagyobb biodiverzitással találkozhatunk. A Biharugrai-halastavakon például ritka, védett madarak százai fészkelnek, mert nem zavarják őket és békében felnevelhetik a fiókáikat. Minél kapzsibb egy tógazdaság, annál zavaróbb például a madarak, vidrák jelenléte a számukra és annál kevesebb állattal is találkozhatunk a területén” – tette hozzá a rendező.

YouTube video

A filmrendezővel készült beszélgetés elolvasható ide kattintva.

   - ha tetszett, ajánld másoknak is!