Alvilági élet a Balaton partján
Az 1980-as években illegális kártyapartik, a rendszerváltás időszakában védelmipénz-szedés jellemezte a Balaton körüli szórakozóhelyek mindennapjait. Ennek az időszaknak az utolsó szakaszában egy korábbi hamiskártyás vált a Balaton urává.
A Balaton vonzotta a csibészeket az 1980-as években is, az állami szabályozás változásai pedig megteremtették a lehetőségét annak, hogy az ügyeskedők és a zavarosban halászók nagyobb vagyonokra és befolyásra tegyenek szert, mondta Bezsenyi Tamás, a téma kutatója, a Tangó és Kes bűnügyi podcast egyik készítője, a győri Széchenyi István Egyetem tudományos segédmunkatársa.
Az időszakban a vendéglátó egységek tulajdonosai állami szövetkezetek és vendéglátóipari vállalatok voltak, azonban a helyek többségét magánemberek üzemeltették. Az 1981-ben bevezetett kisvállalkozási törvény nyertesei a kiskocsmák és söntések üzemeltetői lettek.
Ilyenek a főváros külső kerületeiben és a Balatonnál működtek nagyobb forgalom mellett. A jogszabály lehetőséget adott arra, hogy a tulajdonos szövetkezet, vállalat módosítsa a nyitvatartást, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy kitolták a zárórát. Vagyis az egységek innentől kezdve nemcsak napközben, hanem az éjszakai órákban is nagy forgalmat bonyolíthattak le. Ehhez megkapták a támogatást a megyei vendéglátóipari tröszttől, mert a bevétel növelésében ők is érdekeltek voltak. A nyitvatartási idő megváltoztatásával a kis söntések közül több éjszakai lokállá alakult.
Ezek a helyek hamarosan az üzemeltető ügyességének függvényében harmadosztályúból első osztályúvá avanzsálhattak, ami két nagy előnnyel járt: egyrészt az égetett szeszt drágábban árulhatták, másrészt az első ligás egységeket kevésbé ellenőrizték a rendőrök. A kiskocsmákat gyakran bűnözők bérelték ki olyan strómanokon keresztül, mint az ilyen helyeken dolgozó zongoristák vagy pincérek. Ez nemegyszer B kategóriás krimikbe illő jeleneteket eredményezett, csak itt a táskás ember nem bőrönddel és nem titokban érkezett a pénzzel. Előfordult, hogy a vendéglátó vállalat által az üzembérlésre kiírt versenytárgyalásra a stróman hatszázezer forinttal megrakott szatyrokkal érkezett, miközben 1983-ig az ötszáz forintos volt a legnagyobb címlet. A tárgyaláson ezek után a legjobb ajánlatot ő tette, az állam pedig nem érdeklődött arról, hogy honnan szerezte a forrást.
Ezeken az embereken keresztül több helyet megszereztek az alvilág nagyobb szereplői: az 1980-as évek közepére 15-20 figura birtokolta a helyek többségét, akik ekkoriban egymástól függetlenül működtek, jelentős villongások nélkül. Bár a nyitvatartási idő kitolásával növelhették a bevételeket, az igazán nagy dobás az volt, hogy gyakran a hátsó termekben kártyatermeket alakítottak ki, amelyek jövedelme egy éjszaka alatt is többszöröse lehetett a heti bevételnek.
A játéktermek híre gyorsan terjedt, és rövidesen magával hozta a hamiskártyások megjelenését, akik közül többen az alvilág meghatározó szereplőivé váltak. A hamiskártyások általában cinkelt lapokkal játszottak, és nemegyszer megkopasztották a vendégeket, persze nem a kispénzűeket, hanem akiktől nagyobb nyereményt reméltek. Sőt, elsősorban rájuk utaztak, legyen szó palira vehető külföldiekről vagy jómódú hazai vendégről.
Érdekesség, hogy ebben az időszakban még nem a póker, hanem a bakkara (baccarat) kártyajáték ment a termekben, amelyben a leosztás után gyorsan jött a terítés, vagyis pörgött a játék. Bár egy-egy kör hamar lement, a játékosok eléggé bele tudtak feledkezni a kártyázásba: előfordult, hogy ezek a partik 24–36 órán át tartottak.
A kártyapartikon szerzett bevételeket aztán a csalók részben arra fordították, hogy bevásárolják magukat az egységekbe. A hamiskártyások egyike volt Szlávy Bulcsú, akit az 1990-es évek elején már a Balaton királyaként aposztrofáltak. Szlávy kisstílű betörőből emelkedett magasra. A legerőteljesebben az 1990-es évek elején tudott terjeszkedni, részben azért, mert a rendszerváltás után sok vállalkozó pénzszűkébe került, részint pedig azért, mert védelmi pénzt kezdett el szedni az egységek tulajdonosaitól. Több budapesti és vidéki hely mellett a tihanyi Hollywood Center és Paradisóban, valamint az északi part több diszkójában voltak érdekeltségei, de több olyan szórakozóhelyet is irányított, amelyek fölött papíron nem rendelkezett tulajdonjoggal.
Mivel a Szlávy által megfélemlített kocsma- és diszkótulajdonosok úgy érezték, a rendőrségre nem számíthatnak, egyszer Tasnádi Péter vállalkozóhoz fordultak segítségért, akinek ebben az időszakban több őrző-védő cége is volt, és aki több mint kétszáz emberrel érkezett Siófokra és Zamárdiba „rendet tenni”. Voltak olyan konfliktusok is, amelyek Budapestről helyeződtek át a Balaton környékére: többször előfordult, hogy ha az alvilág urai között izzott a levegő a fővárosban, a siófoki Flört diszkóban tisztázták a nézetkülönbséget, lehiggadva.
Annak a rendszerét, hogy a szórakozóhelyeken kidobókat alkalmaznak, Szlávy hozta létre Bakonyi-Kiss Attilával a Balatonnál. Szlávy szeretett kirúgni a hámból: egy-egy dorbézoló estén két-háromszázezer forintot is elköltött prostituáltakra és kábítószerre. A balatoni szórakoztatóipar leghatalmasabb és legbefolyásosabb embere azonban 1993-tól lejtmenetbe került: előbb Spanyolországba távozott, majd miután kiadták Magyarországnak és visszatért, folyamatosan a rendőrség látókörében volt. 1997-ben eltűnt, holtteste közel hét évvel később került elő egy garázs betonaljzatából, megölésének indítéka a mai napig nem tisztázott – írta a veol.hu.
