Természetfilm készült a Ráckevei-Soroksári-Dunáról

2021. március 28.
Címkék : dokumentumfilm Duna élővilág film Magyarország Ráckeve Ráckevei-Soroksári-Duna Soroksár Szendőfi Balázs

Szendőfi Balázs RSD – A marasztalt folyó című természetfilmjében egy gazdag élővilágú és vadregényes vidék tárul a szemünk elé.

Hazánkban már szinte nem is találni érintetlen természeti területeket, és ez többszörösen igaz a helyiek által csak RSD-nek hívott Ráckevei-Soroksári-Dunára és környékére, amely Budapestről indulva húzódik végig a Csepel-sziget keleti oldalán. Szendőfi Balázs legújabb természetfilmjének köszönhetően rácsodálkozhatunk, hogy a folyószabályozáshoz alkalmazkodva mennyire gazdag élővilág alakult itt ki, a képsorokat látva pedig el se hisszük, hogy mindez ott van, pár méterre az emberektől.

Pálvölgyi Krisztina: Miért pont RSD? Miért erről az élőhelyről készítettél filmet?
Szendőfi Balázs: Úgy látszik, sorsszerű kötődésem lett az ember által drasztikusan átalakított és szabályozott vizek témája iránt, a Tisza-tó is ilyen volt, és most az RSD is. Előbbi egy mesterségesen létrehozott víztározó, utóbbin pedig mindkét végén lezárva száz százalékban szabályozzák a vízszintet. De az is közrejátszott a témaválasztásban, hogy innen, a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetségtől (RDHSZ) kaptam felkérést még jócskán az előző filmem forgatási időszakában, hogy ha az készen lesz, akkor szeretettel várnak az RSD-n is egy filmre.

P. K.: Mi az izgalmas számodra ezen a területen?
Sz. B.: Egy ideje nem az ember alkalmazkodik a természethez, hanem a természet próbál alkalmazkodni az emberhez. Ennek iskolapéldája az RSD, ahol a parti beépítettség meghaladta a Balatonét. Köszönhetően a csaknem száz éve állandó szinten tartott víznek, az ingatlanok gyakorlatilag a partig érnek.
Ebben a furcsa időutazásban próbál a természet túlélni, és nem is mindig eredménytelenül: abban a pár tucat méternyi szélességben, ami a két part között van, néhol hihetetlen vadságban maradtak meg területek.
Úszólápok foglalják el a meder közepét, bennük megközelíthetetlen, zárt vizű tavakkal, lápszemekkel. Halkutatóként ezek a legérdekesebb részei az RSD-nek, mert itt ugyancsak időutazásban lehet részünk, láthatjuk, hogy milyen volt, illetve milyen lenne a halfaunánk az elmúlt százötven év szabályozásai és betelepült idegen halfajai nélkül. Egy bizonyos lápi halfajegyüttes (lápi póc, réticsík, széles kárász) már csak ilyen helyeken található az országban, sőt, az egész világon.

P. K.: A film címe RSD – A marasztalt folyó. Hogy jött ez a cím, mit értsünk marasztalt alatt?
Sz. B.: A meglassított sodrás miatt a víz jóval tovább van ebben a folyóágban, mint tenné azt természetes formájában. A zsilipek tehát mintegy marasztalják a folyót, hogy időzzön többet itt.

P. K.: Mennyi ideig készült a film, és a pandémia miként befolyásolta a munkád?
Sz. B.: Utómunkával együtt két év volt, a forgatási időszak 2019 áprilisa és 2021 februárja között zajlott. A 151 forgatási nap alatt több mint 5 TB nyersanyag született. A járvány nehézséget csak annyit okozott, amit a mindennapi közlekedésben bárkinek, illetve persze a sok ember-kevés ember váltakozása is megváltoztatta a terület arcát.

P. K.: A természetfilmekben sokszor van egy főszereplő, kiemelnek egy állatot a sok közül, és köré szövődik a történet. Te, a korábbi filmjeidet is látva, nem alkalmazod ezt, és úgy tűnik, tudatosan. Mi ennek az oka?
Sz. B.: Talán pusztán annyi, hogy nem a közönségre gondolok, amikor filmet csinálok. Az eddigi filmjeimben is bizonyos fajok vagy egyedek helyett inkább területek, régiók, bizonyos vizek voltak a főszereplők (Budapest, a Tátra, a Tisza-tó és most a Ráckevei-Duna), és ezeken belül minden, ami érdekes és filmre méltó.
Nem meséket szeretek mondani, hanem problémákat, érdekellentéteket bemutatni, kettősséget ábrázolni.
Az RSD-filmben egyébként a jelenetek struktúrája is más, mint eddig, az alapból szokásos tömörítést az összegyűlt anyag részletessége miatt hamar feladtam, inkább hosszú, az adott jelenséget minél részletesebben megmutató, időben nem ugráló jeleneteket dolgoztam ki, melyeknek külön fejezetcímeket adtam. Ha úgy tetszik, ezeknek a fejezeteknek viszont vannak főszereplő állatfajai.

P. K.: Nálad hogyan születik meg a film forgatókönyve? Minden történet megvan már előre a fejedben?
Sz. B.: Ellenkezőleg: semmi sincs a fejemben, inkább nyitottan, „üres kancsóként” kezdem látogatni a területet. Az információkat forgatás közben szerzem be a helyi viszonyokban jártas szakemberektől, és a forgatókönyv nagyjából az anyaggyűjtési időszak közepe táján kezd körvonalazódni. A természetfilm-készítés számomra olyan, mint egy utazó riport, ahol a legnagyobb hiba, ha előre eldöntök dolgokat.

P. K.: Halkutatóként halas filmekkel kezdted, a 2019-ben bemutatott A szőke tó – A Tisza-tó hat évszaka filmedben viszont már megjelentek madarak és emlősök is. A mostani filmben is vannak olyan fajok, amelyeket még nem filmeztél, esetleg olyan technika, amit a korábbi filmjeidben nem használtál?
Sz. B.: Igen, kifejezetten törekszem rá, hogy kilépjek a „halfilmes” skatulyából. A madarak minden eddigi filmemnél nagyobb szerepet kaptak ebben, és az emlősökkel is sokat tudtam foglalkozni. Igyekszem mindig olyan fajokról forgatni, amikről még nem tettem vagy nem olyan részletességgel. A két olyan technika, ami a korábbiaknál hangsúlyosabb, az a vadkamera és a drón. A drónt természetesen nemcsak tájképek készítésére használtam, hanem rájöttem, hogy olyan közelségből lehet állati viselkedést filmezni vele, amilyenből fizikai jelenléttel sokkal nehezebb lenne, és ez az állatok számára is kevesebb zavarással jár. Például a karikakeszegek ívását, amit lesből támadó, hatalmas harcsák használnak ki, vagy halászó vidrát az előle menekülő halrajjal, ezek felső szemszög nélkül egyszerűen nem látszanának.

P. K.: A mostani filmből melyik a legemlékezetesebb jelenet számodra?
Sz. B.: A halas jelenetek közül leginkább a csukaívás és a harcsás-keszeges jelenet az, amikre régóta fájt a fogam. A közeli madárfészkes felvételekre is végre volt idő és technika, így a szürke gém, a barna rétihéja, a kakukkos nádirigó és a törpegém fészkében készült felvételeket is mindig szívesen nézem vissza. Ez utóbbinak a fészkét egyébként nyolc éve keresem. A halászó vidra drónnal is hatalmas szerencse volt, csakúgy, mint a jég alatt halászó kormorán és a halastavon látogatást tevő rétisas is. A kakukkfióka viselkedését ilyen részletességgel bemutatva is kevés helyen láttam még, és nem szabad elmenni a haltenyésztést és a horgászati kezelést bemutató jelenetek mellett sem, amikkel talán sok embernek be tudtam mutatni, hogyan is működnek ezek a dolgok.

P. K.: Melyik jelenetet volt a legnehezebb felvenni? Mi okozta a legnagyobb kihívást?
Sz. B.: Például a törpegém fészkét megtalálni, amely három nap eredménytelen keresést jelentett a kánikulában, a forró szél által rám dőlő, sűrű, folyamatosan mozgó nádasban. A harmadik napon a feladás utáni utolsó pillanatban bukkantam rá, amikor egy magasfeszültségű vezeték alatti részt „na, még ezt utoljára megnézem” jelleggel átvizsgáltam. Ekkor három lépés után megtaláltam a fészket és benne hat fehér tojást, épp olyan méretben és magasságban, ahogy a madarász szakértők leírták. Azt is megkérdeztem tőlük, mennyi idő múlva menjek vissza, hogy a kikelő fiókákat le tudjam filmezni, amelyre ők három hetet javasoltak. De ezt nem bírtam kivárni, és három nap múlva visszanéztem a fészekhez, és jól tettem, mert már kikelt fiókákat találtam. Ezt a fészket egyébként úgy filmeztem, hogy ne zavarjam a madarakat folyton, hogy egy kábellel távvezérelhető kamerát bevontam vízhatlan réteggel, majd felerősítettem a fészek fölé, a kábel végét pedig kivezettem a partig. Csak a távvezérlőt vittem haza, a kamera kint volt végig a fiókanevelés alatt.
A kakukkfiókára rohamként rátörő tojáskilökési reflexet kivárni is jó pár nap ücsörgés volt, és a csukák párzási vágyát kivárni is kihívást jelentett. A csukás jelenet ötnapnyi folyamatos kameracsapdázás eredménye, mivel a „csukavágy” a legkisebb szellőre vagy égborulásra azonnal elszállt. Egy teljes hónapom ment rá, hogy a kis kárókatonákról elegendő közeli felvételt készítsek, mert a többi madárral ellentétben az emberekkel teli RSD-n is nagyon gyanakvók voltak. És a csepeli vidrát is nehéz volt zavartalanul felvenni, ugyanis egyre jobban elterjedt a híre, és egyre több hobbifotós szabadult rá, akik aztán hírből sem ismerték sem a rejtőzés, sem a zavarás fogalmát. Amint felbukkant a vidra, csapatostól rohantak a közelébe. Néhány hét alatt el is üldözték, elköltözött valami zavartalanabb helyre.

P. K.: A zenének és a narrációnak is komoly figyelmet szentelsz. A mostani filmben is jó érzékkel válogattál zenét a jelenetekhez, és bár mintha most kevesebb meghökkentő fordulat lenne e téren, azért most is akadnak nem megszokott megoldások. Viszont az eddig megszokotthoz képest nemcsak saját zenéket használtál. Mi ennek az oka?
Sz. B.: Így egyszerűen több időm maradt a vágással foglalkozni. Mivel zenére vágok, a zenének előbb meg kell lennie, mint a jelenetnek, és a saját zene összerakása sok időt igényel. Ezúttal nem éreztem rá késztetést. Vannak persze saját zenék is benne, leginkább régebbiek. Az eredeti zenei koncepcióm az volt, hogy a terület „retró” hangulata miatt a nyolcvanas évek divatja szerint írt elektronikus zenéket rakok a filmbe. Ezt azonban hamar elvetettem, mert hangulatilag nem tett jót a jeleneteknek, így maradtak a klasszikusabb, filmzenés filmzenék.

P. K.: A szöveget most is te írtad, és ezúttal Reviczky Gábor hangja vezeti végig a nézőt a történeten. Miért őt választottad?
Sz. B.: Adta magát. Ráckevei lakos, horgászik is, kölcsönösen jó viszonyt ápolnak a horgászszövetséggel, úgyhogy a kezdetektől vele számoltam.

P. K.: Az igaz, hogy minden filmedhez mást kérsz fel narrátornak? Miért?
Sz. B.: Szeretem a változatosságot. Minden filmnek más arca van, és a narrátor az egyik fő „arcteremtő”. Ha ugyanazt a narrátort alkalmaznám, akkor úgy érezném, hogy egy régebbi filmem folytatását készítettem el.

P. K.: Egy szomorú eset is bekerült a filmbe. Amikor a 2020 decemberi szigetszentmiklósi olajszennyezés történt, még az utolsó jeleneteket vetted fel a környéken, így a kárelhárításon is ott voltál és forgattál. Milyen érzés volt testközelből látni azt a pusztítást, amely az ottani úszólápokat érte?
Sz. B.: Tragédia volt, de legalább ráirányította a figyelmet arra, hogy egyáltalán léteznek ezek az úszólápok. Ami főleg meglepő, hogy a felelőst még mindig nem találták meg. Az emberek összefogását és a szakszerű mentési munkálatokat jó volt látni.

P. K.: Az RSD területén a vadvilág nagyon közel van a lakott területekhez, és az ottani élőlények szinte együtt élnek az emberekkel. De tudnak? És ha igen, meddig? Hogy látod, mit tapasztaltál ezeken a helyeken az állatok és emberek kapcsolatáról?
Sz. B.: Sajnos az RSD-n és az egész országban a természetpusztítás folyamatos, az olajszennyezés csak egy erős és heveny változata volt ennek. Ám a telektulajdonosok általi illegális nádirtás, szennyvízbevezetés, a horgászok és turisták általi szemetelés, sőt az állami kezelők részéről a nem megfelelő, a telelő állatok tömegeinek pusztulását okozó iszapkotrások is mindennaposak. Az emberek hozzáállása a vízi életközösségekhez, növényzethez, iszaphoz, nádhoz sokkal nagyobb probléma, mint az olajszennyezés. A legtöbb lakos egy tisztára kikotort, átlátszó vizű, lehetőleg kibetonozott partú folyót szeretne. A hínár kiirtását követelik, és néhol önhatalmúlag bele is kezdenek, amire a területben járatlan állami környezetvédelmi tisztségviselőktől néha még engedélyeket is kapnak. Amennyire láttam, a hivatalos természetvédelem is sokkal kevesebbet foglalkozik az egész RSD-vel és Csepel-szigettel, mint kellene.

P. K.: Az emberek közelében élő állatokra sokszor jellemző, hogy kénytelenek alkalmazkodni az új körülményekhez. Mit tapasztaltál az itteni élőlényeket figyelve?
Sz. B.: Az RSD-n a madarak, a halak, de még a vidra is sokkal edzettebb, jobban bírják az emberi jelenlétet, mint bárhol másutt. A vidra a bámészkodók lába alatt merülgetett, és az ívó keszegek sem zavartatták magukat a közéjük suhanó kajakos csapattól. A törpegém és a jégmadár is példátlanul közel engedte az embert.

P. K.: Meg tud maradni ez a gazdag élővilág ezen a helyen? Vagy ahogy a filmben is említed, a természetnek mennie kell?
Sz. B.: Ez a helyi lakosokon, a települések vezetésén és az állami kezelőszerveken múlik. Sajnos azt érzékelem, hogy a nem helyben élő természetvédők és ökológusok egy része „elengedte” vagy „leírta” ezt a helyet, mondván, akkora a lakossági nyomás, hogy a természet helyzete reménytelen. Aztán épp attól lesz az, ha a természetet értő emberek magára hagyják. A lakosok közt kisebbségben vannak azok, akiknek a természet fontosabb a saját rövid távú kényelmüknél vagy érdekeiknél, és a településvezetőkben is sokszor túlteng a beépítési vágy, különösen, ha ezzel pályázati pénzeket is lehet nyerni. Amíg ezek lesznek a legfontosabbak, addig a természet csak „becsomagolt bőrönddel” élhet itt.

P. K.: Mi a film üzenete?
Sz. B.: Talán az, hogy próbáljunk meg a kutyán, a macskán és a pontyon kívül más élőlényeket is elviselni magunk körül.

A film első része már megtekinthető: