Lamazou, a Vendée Globe legendája

Az első, 1989–90-es Vendée Globe győztese, Titouan Lamazou is meglátogatta a Vendée Globe verseny falut és a pontonon a hajókat. A szkipper, aki ma már művészként éli életét, örömmel beszélt az úttörő korszakról, amikor még 12 hajósgladiátorral vágott neki a távnak.

Mit jelent számodra a Vendée Globe?
A nevem mindig is összekötődött a Vendée Globe-bal, immár 26 éve, a verseny egyszerűen hozzám tartozik. Kezdetben a versenyzőket modernkori gladiátoroknak lehetett tekinteni. Mindenki azon gondolkodott, hova is mennek és hogy egyáltalán vissza térnek-e. Manapság egészen más a kérdés. Ugyanakkor mindegyik verseny során tudjuk, hogy lesznek sérülések a hajókon és lesznek kiesések is. Az első verseny óta mindig ugyanannyi, a hajók mintegy fele tudja befejezni a Vendée Globe-ot.

Mit tartasz a legnagyobb változásnak?
Az első Vendée Globe egy meglepetés volt mindenki számára, senki sem tudta elképzelni, hogy 109 nap alatt körbe lehet érni. Ma, Francois Gabart rekordja 80 nap alatti. Számomra a legnagyobb változás ugyanakkor nem is annyira a technológiai fejlődés, hiszen a rekordok azért vannak, hogy megdöntsük őket, sokkal inkább a kommunikáció jelentőségének növekedése. Kezdetben pusztán BLU rádiónk volt, amellyel könnyen előfordult, hogy nem működött. Így aztán a kommunikációra sem volt lehetőség, bár én ezt amúgy nem bántam. Manapság élőben nézhetjük a szkippereket versenyzés közben.

Mit gondolsz az idei versenyzőkről?
Nem ismerek mindenkit, inkább csak azokat, akik még Eric Tabarlyval is vitorláztak, Kito de Pavant, Jean Le Cam például. Különösen örültem, amikor Jean a portrémat is feltette a hajójára.

Mennyire jelent különleges környezetet számodra a Déli-óceánok világa?
Az én időmben még nem voltak kötelező jégkapuk, szóval mi a lehető legdélebben hajóztunk. Visszagondolva ez őrültség volt, bár igaz, akkoriban még nem volt ennyi úszó jéghegy. Manapság a klímaváltozás miatt egyre többel lehet találkozni. Lemenni délre, az Indiai-óceánra félelmetes volt, többeket el is vesztettünk ott. Mindannyian féltünk, aztán óriási megnyugvást jelentett a Horn-fok megkerülése és a visszatérés az Atlanti-óceánra. Én imádtam a Déli-óceánokat, az volt a kedvenc szakaszom. Bár a hullámok óriásiak és félelmetesek, az a gyönyörű, speciális fény állandóan látható.

Hiányzik a szólóvitorlázás?
Sokat vagyok egyedül. Amikor utazom, akkor is egyedül vagyok. Imádom azokat a helyeket, ahol még csak nem is értem a nyelvet, amit beszélnek. A művész élete is magányos. Egy hajó számomra azt az eszközt jelenti, amellyel egyik helyről a másikra tudok eljutni. Most épp építek egy újat… Ezzel megkerülöm majd ismét a Földet, de most olyan lassan, ahogy csak lehet. Ez egy úszó műhely lesz, amellyel megállok majd öblökben, kikötőkben, közben pedig tudok alkotni és dolgozni.

Az interjú teljes egészében elolvasható a spiritofhungary.hu oldalon.