Sail Fast, Live Slow

J.N.

2017. március 19.

1. nap

Nell 45

Bárki bármit mond, 12-15 órás repülés economy classon borzalmas. Lehet filozofálgatni, hogy elől, hátul, vészkijáratnál, vagy a gyerekeknek fenntartott nagyobb lábhelyes részen a jobb-e, de igazából az is csak önámítás. Borzalmas.

A legbiztosabb jele annak, hogy végre megérkeztél a Karibi térségbe, az a repülőtéri terminálból kilépve azonnal orrodba csapó fű szag. Itt senki sem szív, de mindenkinél van, vagy ha véletlenül mégsem, akkor néhány percen belül tud szerezni.

A térség városaiban egyszerre keverednek a franciákról és a helyiekről alkotott sztereotípiákban gyökeredző negatívumok. A szervezetlenség, a káosz, a turisták lehúzása itt a normál ügymenet része. Aki kelet-Európából jön, annak ez nem idegen terep, de a jólétben elpuhult többiek már a repülőtéri taxinál elkezdhetik a dünnyögést. Ha csak ide a városba mennél, akkor sajnos pont foglalt az autó. Mi messzebbre megyünk. Persze bepróbálkozunk a fix tarifával, de a rutinos taxis ellen nincs esélyünk, majd az óra megmondja, hogy mennyi lesz, és ha szerencsénk van nem jön rá a végén valami szorzó a csomagok miatt. A csapat egy része egy airbnb -n foglalt házban szállt meg. Fizetéskor kiderült, hogy a neten „véletlenül” elírták a szállás árát és az üzemeltetők a különbözetet meg egy kis fájdalomdíjat ott helyben szerettek volna behajtani. Némi alkudozás, fenyegetőzés és végül a rendőrség segítségével sikerült az ügyet közepesen békésen lezárni. Ez persze csak a nagyváros. Kiérve onnan, a helyiek kedvesek és segítőkészek, de eddig bármerre jártam ezt tapasztaltam. Ez nem jelenti azt, hogy ne járjál nyitott szemmel, csak mindig legyél kedves és ők is azok lesznek. 🙂

A hajónk egy NEEL 45 -ös trimarán. Nincs táncparkett, vagy komplett party hely bárpulttal, mint a tavalyi Helia 44 -esünkön, de minden rajta van, ami egy karibi túrához kell: napelem, vízkészítő, inverter, stb.

Amíg én átvettem a hajót, a többiek bevásároltak. Csak ami nélkülözhetetlen 6 embernek 1 hétre, beleszámolva, hogy többször étteremben fogunk vacsorázni a szigeteken. Tehát több bevásárlókocsira való étel és ital, gondolva arra is, hogy esetleg most üt be a zombiapokalipszis és az 1 hetes nyaralás elhúzódik talán hónapokra.

Minden bepakolva, minden elrendezve. 85-90 NM (Nautic Mile) -t kell megtennünk Le Marin -ból (Martinique) Port Elizabeth -be (Bequia), ami azt jelenti, hogy éjszaka fogunk megérkezni. Ez nem túl szerencsés, de már mindenki nagyon menne.

 

Az útiterv nem túl bonyolult. A lehető leggyorsabban lecsapatunk Tobago Cays -re ami az egyik legmenőbb hely errefelé, ott kicsit csavargunk a környéken, majd szépen lassan visszaszivárgunk Martinique -ra, érintve néhány látványosságot, szép homokos strandot és talán 1-2 várost is.

A kikötőből egy szűk akadálypályán kell kijutni, a jelzések az európaival éppen ellentétesek. Az egyik bójákkal jelölt S kanyart benézem és felfutunk egy homokpadra. Nem tudunk magunktól lejönni az erős (16-17 KN) hátszélben, lehúz minket a charter cég egy másik hajóval. Mentés közben a 2 napja tartó gyomornyavalyám közelít a csúcspontjához és 5 percenként szaladgálok wc -re. Visszajövünk hát a kikötőbe, biztos, ami biztos ránéznek a hajó aljára, és reggel elindulunk újra. Legalább nyugodtan ülhetek egész éjszaka a wc -n és nem kell azon aggódnom, hogy az autopilot keresztülrongyol közben valami halászhajón. Jól indul ez a buli. Persze még mindig eggyel jobb, mint a tavalyi kezdés, amikor az első nap, az út felénél elromlott a kormány, így kellett a közepesen erős szélben eljutni a célig, és ott megvárni a szerelőket.

Ez amúgy nem túl nagy meglepetés, a hajókat közel sem tartják olyan gondosan karban, mint mondjuk a Horvátok. A másik 3 hajót már fél napja szerelik, hogy egyáltalán el tudjanak indulni. Nekünk is várni kellett a dinghire, amit most hoztak vissza a szervizből. Folyamatosan ereszt, de a charter cég nem tud másikat adni, a használati utasítás, hogy reggelente fújjunk bele. A pumpa ott van a helyén.

A csapat másik felének is sikerült összeszednie magát és este f9 körül elindultak. Okulva – többek között – a bénázásomból libasorban, lábujjhegyen. Mi kölcsönadjuk a legénységből Levit az egyik hajóra, aki segíteni tud az éjszakai menetben. Az első pár órát a 25-30 csomós É-ÉK szélben és az óceánról jövő hullámokban megszenvedte a legénység, de a kapitányok nem adják fel és rendületlenül haladnak a kijelölt cél felé.

Most hajnali 4 óra van, a lehető legközelebb ülök a wc -hez, beszélgetek a másik hajón éppen szolgálatban levő Levivel, aki éppen Saint Lucia -t hagyja el, és nektek írok.


 

2. nap

Reggel az ígért időben megérkeztek a charter cég emberei, hipp-hopp átnézték a hajót, minden rendben, indulhatunk. Az öbölből kiérve kitűnő 16-18 csomós ÉK -i szél fogad minket, vitorlát húzunk és délnek fordulunk. Az elvesztegetett éjszaka miatt, Bequia -t kihagyjuk, így ma 120NM -t kell lenyomnunk, hogy utolérjük a csapatot. Ez azt jelenti, hogy megállás nélkül megyünk és késő éjszaka fogunk megérkezni. Hamar elhagyjuk Martinique -t, az óceán felől megjön a várt frissülés a kevésbé várt, de elmaradhatatlan hullámokkal együtt. A 2 méter körüli, hosszú hullámok nem igazán kellemetlenek, kissé erőltetett mosollyal, de jól bírja mindenki. Nekem az éjszakai 2 óra alvás kevés volt, átadom a kormányt és ledőlök 1 órára.
Saint Lucia takarásába érve enyhül a szél és a hullámzás is, mindenki kicsit magához tér és végre lesz egy pici nyüzsgés a hajón. A sziget végéhez közeledve a hátulról velünk jövő hullámok találkoznak az Atlantiról jövő kereszthullámokkal, ami látványos, de kellemetlenül dobálja a hajót. Azért a víz felett is csak a víz az úr, és az óceán végül határozottan és kérlelhetetlenül átveszi a főszerepet. A hajón alapvetően csend van. Mindenki a távolba révedve nézi a vizet, a hullámokat, a madarakat. Most egy kicsit elhiszem, hogy átérzik a pillanat varázsát. A látszólagos idill nem tart sokáig, a hajó legénysége elég gyorsan túlélő üzemmódba kapcsol, igyekszenek alvással átvészelni az út ezen szakaszát. Délután 4 óra van, egyedül ülök a kormánynál és élvezem a szelet, a hullámokat, a csendet. Az erősödő, néhol 25 csomós szélhez mostanra már 4 méter körüli hullámok társulnak, ami igazán élvezetessé teszi az utat, bár ezzel a véleménnyel kapcsolatban azért nincs teljes összhang. A naplemente csodálatos mint mindig. A hajónál nagyobb hullámok elsuhannak alattunk és eltűnnek a lemenő nap fényében. Már ezért a látványért megéri itt lenni.

img_0095.JPG

img_0065.JPG

Naplemente után érjük el Saint Vincent -et, ismét csendesebb vizek és újabb 1,5 órás pihenőt engedélyezek magamnak. Az út hátralevő része eseménytelenül zajlik, éjjel 1-re, terv szerint, – a térkép által jelzett vékony „ösvényen” haladva – elérjük Tobago Cays -t, az utolsó szabad bóját Levi őrzi nekünk, a 20 csomós szélben végre bójára állunk. Altatni nem kell senkit. 3 óra van, még vacsora közben befejezem az írást és elteszem magam. Holnap délelőtt strandolás, pihenő.


 

4. nap

img_0110.JPGimg_0130a.jpgimg_0138a.jpg

A tegnapi nap igazi pihenő volt. Tobago Cays maga a megtestesült képeslapparadicsom. Pontosan azt kaptuk, amit vártunk. Az összkép, a kék hihetetlen árnyalataiban úszó tengerrel, korallzátonnyal, pálmafákkal, homokos tengerparttal, hangulatos bárral és étteremmel, a snorkelezés közben szembejövő teknősökkel és rájákkal már-már giccses. A helyiek az öbölben kis motorcsónakokról friss halat, gyümölcsöket, és „Sail fast, Live Slow” feliratú pólókat árulnak. Utóbbiból magamnak is veszek, ha hazaértem, ebben megyek első nap dolgozni.

img_0150.JPG

Martiniqueról eljőve ki kellett jelentkeznünk Franciaországból és az első adandó alkalommal be kellene jelentkeznünk a következő országba, ahova belépünk. Ez jelen esetben Saint Vincent és a Grenadine-szigetek. Amíg ezt nem tesszük meg, illegális határátlépőként tartozkodunk ebben az országban. Azon tanakodunk, kérhetnénk-e menedékjogot arra hivatkozva, hogy a mi országunkban esik a hó. Nem cibáljuk tovább az oroszlán bajszát és Union Islanden megállva, elsétálunk a repülőtérre, ahol vélhetően megejthetjük a bejelentkezést. Már a kikötő bejártánál megjelenik a „Tiger” néven bemutatkozó aktuális bója dealer, aki a saját bójáját kinálja fel nekünk tényleg jó helyen és elfogadható áron, és ha már azt úgyis megvettük, akkor megkérdezi, hogy szeretnénk-e esetleg friss halat, gyümölcsöt, reggelire majd friss bagettet, vagy „valami jót az orrunkba”, esetleg füvet. Csak a bóját kérjük, amiért kissé méltatlankodik, de megérti, hogy sürgősen be kell jelentkeznünk.

img_0158.JPG

A bürökrácia képviselőivel megküzdeni mindíg izgalmas kihívás. Az alapszituáció, hogy még Martiniquen kölcsönadtuk a legénység egyik tagját egy másik hajóra segítségnek, aki már bejelentkezett az országba 1 nappal korábban, egy másik utas útlevelét pedig a hajón felejtettük és lusták voltunk visszamenni érte, gondolván, hogy úgysem érdekel senkit, kifizetjük darabra a vízumot és mindenki örül. Hát nem. A procedúrát 3 különböző hivatalnoknál kell intézni és mi mindenhol az ott aktuálisan leghatékonyabbnak tűnő féligazságot rögtönözzük a siker érdekében. A 3. -nál azonban fennakadunk és egy jó 1,5 órás csörte következik. A stratégiánk 3 alappillére, hogy először vagyunk ebben az országban, nem beszélünk annyira jól angolul, hogy pontosan megértsük teljes mélységében a szituációt, és egyébként érezzük, hogy valamit nagyon elcsesztünk, bár nem tudjuk pontosan mit, de nagyon szeretnénk megjavítani. A crew list, a nálunk levő útlevelek, és a kivanmárbejelentkezveazországba szentháromságában keletkezett diszharmónia összezavarja a hatóság emberét, akinek amúgyis régen lejárt a munkaideje, úgyhogy kellő mennyiségű ártatlan, és hálálkodó arccal végül sikerül sínre tenni a dolgot, minden pecsétet megszereztünk és még büntit sem kellett fizetnünk. A lelkem mélyén valahol laknia kell, egy hippinek, aki kifejezetten élvezi az ilyen helyzeteket.

img_0177.JPG

A dinghink motorja már első naptól folyamatosan rendetlenkedik, mára azonban teljesen megadta magát. Nélküle pedig a hajóhoz vagyunk láncolva. Persze evezhetnénk is, de európai nagyvárosban nevelkedett igazságérzetünk inkább a kényelmesebb és egyébként kifizetett opcióra vágyik. Itt a füvön kívül a csónakmotor a másik, amihez láthatóan mindenki ért. Az egyik „mechanic” határozottan a kevés olajat jelöli meg a probléma forrásaként. Kivontatnak a partra és elindulunk olajat szerezni. Vasárnap van, de ez itt legfeljebb annyit jelent, hogy Aaront, a helyi Yamaha kereskedőt és instant népművészt fel kell ébresztenünk otthon, hogy kinyissa a boltot nekünk. Amíg keressük Aaron boltját, sikeresen kivédekezzük a folyamatosan körénk gyülő, kedvesen, de határozottan valamit eladni próbáló embereket.

– Hello, merre van a Unitech bolt? – Arra egyenesen tovább, nem vesztek cigit? Nem veszünk semmit, de beszélgetni azért mindig érdemes. Egy meghatározhatatlan korú öregúr pédául elmeséli, hogy ő Európában dolgozott évekig, Dubrovnikban, Jugoszláviában egy teherhajón és elég jól bejárta a környéket, a mi országunkról is hallott.

img_0187a.jpg

Olaj megszerez, betölt, motor nem indul továbbra sem, de már nagyon mennénk vissza a hajóra. Tanácstalan arcunkra azonnal lecsap egy újabb mechanic, aki felajánlja, hogy megszereli tutira. Annyira megörülünk, hogy megoldódik ez a vacak, hogy elfelejtjük előre tisztázni az árat. A kezdő túristák balfaszságával szaladunk bele ebbe a pofonba. 1 óra múlva megjelenik emberünk a saját csónakunkkal, valóban működő motorral, gyergyát cserélt, karubrátort javított és még ki tudja miket, de láthatóan éppen valóban működik. 350USD –t kér a motor javításáért, amiben vélhetően benne van az is, hogy visszakapjuk a csónakunkat. Fizetünk, de a fejünkben még nem tekintjük lezártnak a dolgot.

img_0283.JPG

Átmegyünk a szemben levő Palm Islandre, ami hozza a papírformát, pálmafák, korallzátony, teknős, rája, fehér homok. Ma este – tekintettel a várható időjárásra –ismét Union Island -en alszunk, de a nyugati öbölben. A szél remek, 18-20 csomós hátszélben végre megint tudunk vitorlázni kicsit. Befutunk és a mögöttünk éppen lenyugvó nappal elég jó fotótémát kínálunk a már ottlevőknek.

img_0235.JPG

Holnap indulunk vissza északnak.


5. nap

img_0329.JPG

Ez egy nyugis nap lesz. Igazából távolságot kell nyernünk visszafele. Az első napi 15 órás utat senki sem akarja még egyszer, de azért a 120NM –t mindenképpen meg kell tennünk 2-3 nap alatt.

Ez a nap hát bemelegítés, csak 22NM Mustique szigetéig.

Mivel a tegnapi dinghi javítás, csak félsiker volt, ezért indulás előtt még megállunk a kikötőben egy kis garanciális ügyintézésre. Amíg a többiek a parton sétálnak, koktéloznak, shoppingolnak, én a hajón várom a szerelőt, találok free wi-fit a kikötőben és végre tolok egy videochatet a családdal. A bundás kabátban sétáló kislányom látványa ismét eszembe juttatja a menedékjog ötletét. A motor megint elmegy és működőképesen visszajön, de emberünk szerint ezzel kb pont le is járt a garancia.

Dél körül indulunk.

A szél totál szemből fúj. Esélytelenek vagyunk vitorlával menni, a trimaránnal különösen. Tegnap este volt lehetőségem játszani vele kicsit, 40-50 fok alatt gyakorlatilag irányíthatatlanná vált. Szóval a kérdés, hogy a szigetek szél alatti oldalán menjünk kerülővel és az esetleges kisebb hullámok ígéretével, vagy legyen a rövidebb út, kicsit zötyögősebben. Persze, hogy a rövidebb út. Az elején mindenki élvezi a hullámokat a napsütésben, de az út felére elfogy az érdeklődés és újra egyedül maradok a fedélzeten. Bekapcsolom az autopilotot, kiülök a hajó elejére és csak bámulom a hullámokat. Az út alapvetően sima, megérkezünk Mostique-ra.

img_7995.JPG

Ez egy kirakatsziget. Igazi Tripadvisor paradicsom. Már az öbölbe érkezéskor gyanússá válik a hely, amikor az 50-60 méteres superyachtok közé beosonsz és meglátod a golfpályaszerű partot. Ezen a szigeten van háza Mick Jaggernek, Jeremy Clarksonnak, és Tommy Hilfigernek is. A kb. 110 házból 90 kiadó $30.000/nap átlagáron, természetesen ebben már a minimum 4 fős személyzet is benne van. A szigeten szépen öltözött helyiek és turisták, golfautókkal közlekednek. A társaság nagyobbik része befizet egy taxira, ami körbeviszi őket és távolról megnézhetik a hírességek házait. Állítólag az egyik taxis még Mick Jagger privát strandjára is be tud csempészni. Én kihagyom a csábító lehetőségeket és inkább beülök – az amúgy szintén top5 tripadvisor tippben levő – Basil’s Bar –ba. Tényleg nagyon hangulatos, de azért világít róla, hogy a gazdag fehérek játszótere és pont ugyanilyen jól mutatna a Genfi tó partján is. Ami nálam beteszi a kaput, az a jelenet, amikor a nagydarab főpincér hisztirohamot kap az egyik asztaltól jövő fűszag miatt, rendőrséggel fenyegetőzik, majd percekig látványosan puffog. Mick Jagger szigetén, a Karib-tengeren.

Phfff. Na menjünk innen!

img_7513.JPG

img_0347.JPG


 

6. nap

img_0437.JPG

Hajnali indulással továbbmegyünk St. Vincentre. Ez tökéletes ellentéte Mustique –nak. Barrouallie öblébe egyszerre ér a 4 hajóból álló kis flottánk. Egymás mellé kényelmesen beállunk és ahogy az utolsó hajó is leállítja a motorokat, az addig a parton játszó gyereksereg a vízbe veti magát és elkezd a hajók felé úszni. A vízből legkönnyebben elérhető és egyben legnagyobb hajót, – a hajón levő fiatal társaság biztatására – pillanatok alatt ellepik. A gyerekek örülnek minden édességnek és üdítőnek amit kapnak, kérdés nélkül osztják szét egymás között. A gyerekeknek ez vélhetően napi program. Tisztelettudóak, cseppet sem erőszakosak, amit kapnak, annak örülnek, aztán amikor degeszre ették magukat kekszekkel meg édességekkel, elkezdenek a hajón és a hajóról ugrálni.

img_0424.JPG

Felületes szemlélő számára ez egy önfeledt és boldog pillanat. Nekem azért rendkívül zavarba ejtő rengeteg szempontból. Meglepően nehéz egy ilyen helyzetet nem leereszkedően, megalázóan, csak úgy egyszerűen emberien kezelni. A hajók 40+ fős legénysége igazán jó keresztmetszetét nyújtja a társadalomnak. Az egyszerű, zsigeri rasszizmustól, a kínosan jótékonykodó gazdag fehér turistáig minden van. A legjobb arc az a 3-4 30 év körüli fiatal srác, akik nem akarják örökbe fogadni őket, nem félnek, hogy elvesznek vagy elrontanak bármit a hajón, és nem néznek rájuk különösebben sehogy. Egyszerű gyereksereget látnak, akikben remek játszópajtásokra találnak. A kekszet és a gyümölcsöket nem átadják adományként, hanem leülnek közéjük és együtt velük falatoznak, utána pedig közösen ugrálnak a vízbe, mintha régi játszópajtások találkoznának újra. A gyerekekben pedig ez az élmény fog megmaradni, és a suttogó, összenéző többieket talán észre sem vették.

Rövid sétára indulunk a parton, megnézünk néhány érdektelen helyi látványosságot, de közben az is látszik kicsit, ami engem érdekel. Az itteni emberek, a házaik, a falvak. Kézzelfogható a szegénység. Összességében nem túl szívderítő látvány, de láthatóan békésebb hely lenne ez turisták nélkül.

2 öböllel feljebb van egy kicsivel érdekesebb turistacélpont, Wallilabou. Itt forgatták a Karib-tenger Kalózai néhány jelenetét. Erre épült egy kis minibusiness. Megmaradt forgatási kellékekből épített part, gagyi jelmezutánzatokkal, ékszerekkel és egy igazán remek étteremmel. Fillérekért lehet itt jókat enni és inni. Estére visszajövök, de előbb még van egy kis dolgunk. Az egyik sráccal, az öböl bejáratához megyünk a dinghivel, a holnapi grillezős vacsihoz szükséges zsákmány reményében és rövid keresgélés után sikerrel járunk. Elégedetten indulunk vissza, de pár méter után megint megáll a motor. Röhögve evezünk visszafele, a hajóról észreveszik és elénk küldenek helyi srácokat, hogy húzzanak vissza. Természetesen ők is értenek a motorhoz, fel is ajánlják a segítségüket, de a sajátjuk sem bírja tovább, inkább azt kezdik szerelgetni.

Mivel holnap elhagyjuk Saint Vincentet, megejtem a kijelentkezést a parton, majd beülök az étterembe. Végre nem turistalehúzás, elképesztően lassú, de laza és kedves kiszolgálás. A varászlatos naplementét nézem az étterem teraszáról, a frissen sült vacsimat lassan és kényelmesen eszem meg egy jó hideg sörrel kísérve.

Itt még maradnék 1-2 napot így.

img_0513.JPG


7. nap

img_0560.JPG

Nemhogy nem maradtam pár napot, de igazából már az éjszakát sem töltöttem Wallilabou –ban. Az utolsó napot nyugiban, napozgatva és pihenve akarjuk tölteni, de még addig közel 80NM –t kell megtennünk. A terv, hogy egész éjszaka megyünk, hárman felváltva vezetünk, reggelre odaérünk, mindenki fog kicsit aludni. Alapvetően hosszú, de eseménytelen útra számítunk, keresztül a tengeren, egyenesen a célig. Este 10 óra előtt pár perccel, terv szerint elindulunk. Az előrelátóan, már indulás előtt pihent Levi kezd, a sziget szél alatti oldala elég nyugodtnak tűnik stabil 16 csomó körüli széllel, teljes vitorlázattal megyünk. Tudom, hogy később nehezebb lesz, de addig még van egy kis idő, éjfél körül lefekszem aludni. Az orrban levő kabinban a hajó minden mozdulatát lehet érezni. Minden pillanatban tudom mi történik kint, amikor úgy érzem, hogy nem jó irányban vagy nem jó ütemben ugrál, forog, dől, zörög, feljövök és megnézem az okát. Legtöbbször nincs szükség a segítségemre, de Saint Vincent takarásából kiérve megjön a várt erősödés 18-20 csomó körüli még kényelmesen kezelhető széllel, közepesen kellemetlen hullámokkal. A vitorlákból visszaveszünk a biztonság kedvéért és amikor stabilizálódni látszik az időjárás megint visszafekszem. Ezen a részen már nem olyan könnyű aludni, a hajó orra a 2-3 méteres hullámok minden rezdülését közvetíti. Az ágy időnként eltűnik alólam, majd halk puffanással újra megérkezik. Közben 3 -kor „őrségváltás”. Ákos aktívabban kezeli a hajót, mindig amikor állít valamin kb. tudom, hogy mi történik és hogy mikor kell kijönnöm segíteni. A időjárás érezhetően romlik, de semmi különös, Saint Lucia takarásába érve kicsit megint nyugodtabb, akár még aludni is lehet. Jön egy nyugisabb 1,5 óra. A sziget végéhez közeledve már határozottan érezni a fokozatosan erősödő szelet és az egyre nagyobb hullámokat. Itt már az sem segít, hogy kitámasztom magam békapózban alvás közben, de mindegy is, 5 óra van. Átveszem a kormányt és a szigetet már 2es reffel és a kisebbik fockkal hagyjuk el. A szél felerősödik, és már nem olyan stabil, 18-25 csomó még mindig nem túl erős, de a befújások és hullámok egyre kellemetlenebbül dobálják a hajót. Közben a felhőtakarón pici rést üt az éppen felkelő nap, ami mint mindig, most is ámulatba ejt. Az erősen kapaszkodós menet közben folyamatosan mennek el keresztben előttünk és mögöttünk is a zivatarzónák. Végül az utolsót, közvetlenül Martinique előtt telibe kapjuk. A 27-28 csomós szélben a brutál sűrű felhőszakadás varázslatosan szép. Mire átvonul rajtunk és kigyönyörködtem magam meg is érkezünk a cél közelébe.

img_0544.JPG

img_0547.JPG

A szél és a hullámok is megnyugszanak, a lassan ébredező legénység kissé értetlenül nézi az arcomra ragadt mosolyt, de azért tudják minek szól. Mégiscsak mentünk egy jót még a végére. Ma egy kis pihenés, holnap hajóátadás, lazulós strandolás és mehetünk haza.


Epilógus

Az utolsó szerelésnél nem rögzítettük a dinghi motorját rendesen, így a visszaúton az egyik nagyobb hullámnál leugrik és a 2000 méteres mélységben méltó helyen végzi méltatlanul sikertelen életét. Eszünkbe jut a nyilvánvalóan bukó kaució, és Levi barátom megállapítja, hogy „ezzel a motorral most csapágyasra hajtottuk a szopórollert”, ami kellően kifejező összegzése rövid ismeretségünknek. A charter cég szerint alapvetően azt csesztük el, hogy ide nem szabad 1 hétre jönni, mert annak mindig csak kapkodás és hülyeség a vége. Nem tudunk ellenérvet, legközelebb legalább 2 hétre jövünk.

   - ha tetszett, ajánld másoknak is!

FACEBOOK

Hírlevél

Eseménynaptár

« 2017 november » loading...
h k s c p s v
30
31
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
1
2
3